Magyar Mandarin

Túlzás volna színtelen-szagtalan extrának nevezni a szódához vagy a tonikhoz kevert gint, de a lime- és citromgerezden megbújó difenil vagy a metanollal felütött vodka bukéja mellett olykor a sokatmondó észrevétlenség is üdítő lehet.

A kalligráfia mesterei szerint nem is a vonások száma a fontos, hanem az összhatás, az egyensúly, a dinamika, a papíron megelevenedő élet.

Remegve, kinyújtott lábakkal ülök, ölemben a képes szótárral; üvöltök, sőt már a sírás is kerülget, miközben a velem szemben ülő kínai varázsló csöndesen méreget és mosolyog.

A kínai most nagybetűs jelző. Afféle kétélű fegyver, értékítélet, dicséret és véres ostorcsapás is egyben, amit a harag vagy a kétségbeesés szül: miért van az, hogy innét egyszer mindenki elmegy?

A „külföldiek” csoportja bizony érdekes egy kaszt, merülhet föl a doktorban, aki falfehérré vált arcát nem is próbálva eltakarni, majdnem leájul a székről a tolmácsommal együtt. Szerzőnk kalandjai a kínai egészségügyben.

Semmi sem motiválja az embert annyira, mint az, ha egy távoli országban szabályosan tökhülyének érzi magát. Ráadásul az én bociszemű tanárom szerint kínai nyelvet tanulni bizony „nem agyból, hanem izomból érdemes”.

Az utazó Hongkongban őrületet, pezsgést, vibráló élményt akar, és igaza van: azt, hogy a turista kedvéért kólás, fogkrémes tubusból húzzák a vécépapírt, aligha lehet überelni.

„A lényeg az lenne, hogy minél több Magyarország-szerető embert hozzunk be ide. Köztük sok olyat is, aki utána vesz egy repülőjegyet, és elmegy Pestre.”

A kínai fővárosban vagyunk, ahol lányok ezrei fordulnak orvoshoz évente, hogy az esküvőjük előtt visszavarrassák a szűzhártyájukat.