A folyószabályozás egyik hatása, hogy a Tisza egyre mélyebbre vágja a medrét. Az utóbbi tizenöt évben a folyó vízszintje nagyon gyakran – az eltelt idő 39 százalékában – a környező talajvízszint alatt húzódott. Abszurd helyzet, de ez a jelenség is hozzájárult – a klímaváltozással együtt járó csapadékszegény időszakok gyakoribbá válása és a csapadék mielőbbi levezetését célzó emberi beavatkozások mellett – ahhoz a folyamathoz az Alföldön, amelyet elsivatagosodásnak neveznek. Ez azért nagy probléma, mert már most is ellehetetlenült a gazdálkodás egészen nagy területeken. Ahol fúrt kutakból öntöznek, ott ugyan számíthatnak termésre, de ezeknek a kutaknak a vize is fogy, és nem lehet kiszámítani, meddig folytatható ez az öntözés, mikorra meríti ki teljesen a készleteket, ami mindenkit megilletne, nem csak a kúttulajdonost.
Az érintettek és a problémával foglalkozó szakemberek egy része szerint a lehulló csapadékot meg kell tartani az adott területen, a máshol fölöslegessé váló vizet ki kell vezetni oda, ahol jó hatása lesz, és tudomásul kell venni, hogy ennyivel tudunk gazdálkodni. Mások úgy gondolják, az kevés, amit így meg lehet tartani, ezért e mellett – vagy helyett – komolyabb beavatkozásra van szükség.
Felmerül időről időre, hogy a Tiszán érdemes lenne építeni egy újabb duzzasztóművet, amellyel tartósan megemelhető a vízszint. Ezt a műtárgyat korábban Csongrádra tervezték, eredetileg a város fölé. Néhány éve szóba került, hogy a város alatt közvetlenül építsék meg. A Nem víznek való vidék nevű YouTube-csatorna által rendezett szegedi kerekasztal-beszélgetést pedig azzal vezette föl Csala Dániel, a csatorna szerkesztője, hogy már Szeged is szóba került mint lehetséges helyszín. A Vízszintemelés az Alföldön – de hogyan? című beszélgetést a Szegedi Tudományegyetem tanulmányi és információs központjában rendezték meg november 17-én telt ház előtt. Balogh Péter geográfus, gazdálkodó, a Vízválasztó Mozgalom elnöke, Kiss Tímea geográfus, geomorfológus, Kozák Péter, az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság igazgatója és Réder Ferenc vegyészmérnök, biológus beszélgetett.
Kozák Péter arról beszélt, hogy idén a térségben 300 milliméter csapadék hullott, ami az 550 milliméteres átlaghoz képest is kevés, de ha a hőmérsékleti viszonyokhoz kalkulált párolgást figyelembe vesszük, még kevesebb. Ő említette, hogy a Tisza szintje az utóbbi tizenöt évben gyakran a talajvízszint alatt volt.
Balogh Péter azt mondta, hogy a kialakult helyzet annak is a következménye, amit eddig csinált az ember, és a megoldáshoz a fejekben lévő gátakon kell átlépni. A kiszáradáshoz szerinte vastagon hozzájárult a meglévő vízlépcsők rendszere. Fontos, hogy az már elfogadottá vált, a vizet meg kellene tartani valahogyan, ugyanakkor azt is elmondta,
a duzzasztás „nem csinál vízhozamot”, csak megemeli a vízszintet.
Kiss Tímea a Tisza vízjárását bemutatva a folyó szélsőségeire is felhívta a figyelmet, arra, hogy egyre nagyobbak a legmagasabb árvízi vízszintek, és valóban, a legkisebb vízszintek is csökkennek. Elmagyarázta, hogy ez utóbbi viselkedésre figyelünk most, mert a folyó „nem támasztja meg” a talajvizeket. Kiss Tímea azt is kiemelte, hogy ezt a régóta tartó folyamatot mérhetően ellensúlyozta a szerbiai, törökbecsei duzzasztó működése, tehát egy ilyen beavatkozás nem föltétlenül az ördögtől való. Azon lehet vitatkozni, hogy mi éri meg és mi nem, de az biztos, hogy minél mélyebbre vágódik a folyó medre, a kisvizes időszakok szintje is egyre mélyebben lesz, és így még több pénzbe fog kerülni az öntözéshez kiemelni a vizet. Tényleg nem azért kell duzzasztó, hogy többletvízhozamot hozzon, hanem már azért is, mert valahol meg kell fogni „azt a nyavalyás vizet”, és erre a meder alkalmas. A duzzasztás mellett más megoldásokat is kell alkalmazni.
Réder Ferenc arról beszélt, hogy ahol kiszáradtak a tájak a világban, ez a folyamat mindenütt „ugyanolyan mintázat” alapján zajlott. Ötven év alatt tönkre lehetett tenni Irán és az Aral-tó bázisát úgy, hogy az összes vízfolyást „belépcsőzték”, a kutak fúrását engedték, és „víztranszfereket létesítettek a bővizű folyóktól a vízszegény részekre”. Egyik helyen sem szabályozták a vízkivételt, az illegális megoldásokkal sem törődtek. És sok helyen ebből az állapotból nehéz visszatérni, mert bizonyos helyeken nem azért használnak kevesebb vizet az emberek, mert rájöttek, baj van, hanem azért, mert romlott a minősége, megnőtt a sótartalma. Ott az újrahasznosítás maradt megoldásnak.
Réder bemutatott olyan magyarországi területeket, ahol észszerű, a felszín alatti vizekre odafigyelő, „termodinamikai szempontból jól működő tájon” is lehet gazdálkodni, kevesebb pénzből, mint máshol a hagyományos metódussal. A medrek tényleg bevágódtak, de ennek a problémának a kezelésére nem a vízszint megemelése a megoldás szerinte, hanem a mederrel kell kezdeni valamit. Arra is utalt, hogy amikor tényleg árvíz van, abból azért sem tudunk eleget kivezetni, mert kicsi a csövek keresztmetszete.
A résztvevők reagáltak egymás érveire, Balogh Péter azt mondta, az ő és Kiss Tímea véleménye között azért van különbség, mert nem ugyanazt gondolják a jelenlegi rendszer határairól, és mást fogadnak el realitásnak, a pedig klímaváltozásnak nem csak globális tényezője van, hanem helyi is, ami a rossz tájhasználatból ered. Kozák Péter azt mondta, hogy
amit praktikusan most tenni tudnak, az a víz megtartása, és ehhez minél több erőforrást biztosítani.
Ehhez az is kell, hogy akinek a területére odaengedik a vizet, az örüljön neki, fogadja el. Az igazgatóság hétszáz ponton tud ilyen céllal beavatkozni, meg is tette mindenütt. Ezek olyan konfliktusokat is szültek, amilyenekre nem lehetett számítani – a csatornákban magasan tartott vízszint egy helyen keresztbe tett egy halgazdálkodással foglalkozó vállalkozásnak –, ezeket a vitákat csak helyben lehet tisztázni.
Balogh Péter azt mondta, szerinte a folyón duzzasztók helyett kisvízi mederküszöböket lenne érdemes létesíteni, tíz kilométerenként, és a szabályozással a meder bevágódásához vezető úton visszafelé kell elindulni, bizonyos partbiztosításokat érdemes visszabontani. Kiss Tímea ehhez azt tette hozzá, hogy a Tisza máshogyan viselkedik, mint a kisebb folyók, öt méterrel vágódott be a medre a szabályozás előtti állapothoz képest, ezt nehéz visszafordítani. A meder átalakításához úgy szabad hozzáfogni, ha az egyre ritkábban jelentkező, viszont egyre nagyobb hozammal érkező árvizekről sem feledkezünk meg. Azt ő is támogatja, hogy szélesebb medret érdemes hagyni, de akkor a gátakat is odébb kell rakni – a mederben lévő partbiztosítások ugyanis azokat védik. Ez pedig hatalmas feladat, több szakterület közösen foghatna hozzá, a különböző következmények modellezésével.
Kozák Péter emlékeztetett, hogy
a folyószabályozási műveleteket maga a folyó is minősíteni szokta, mindig kiderül, mi az a beavatkozás, amit nem fogad el.
Azt pedig Balogh Péter vetette fel, hogy a vizet a tájba elv már elfogadottá vált, mert mögötte az a szempont is meghúzódik, hogy „öntözővizet a termőföldemre” – de vajon addig eljutnak-e az érintettek, hogy változtatni kell a rendszeren és újra kell gondolni mindent, amit aszályról, árvízről és belvízről tudtunk, és hogy az árvizet ki kell valahogy vezetni az árterekbe?
A beszélgetésnek a terembérlet időkerete vetett véget. Több kérdés a levegőben maradt, az is, hogy kiknek lehet joga jövőképet alkotni a vízgazdálkodásról. Jó esetben talán azoknak is, akik hajlandóak így leülni egymással beszélgetni. A szegedi beszélgetés szervezője, a Nem víznek való vidék például önkéntes projekt, nyolc hónapja működik, nyolc kisfilmet készített a vízproblémáról.
