Még nedves a fölmosott padló a pekingi Nemzeti Előadó-művészeti Központ folyosóin – ahol nemrégiben a 100 Tagú Cigányzenekar adott fergeteges koncertet –, amikor londoni kollégám szokatlanul csillogó szemmel csörtet végig a szerkesztőségek hosszú során, majd hozzánk, a magyar szekcióba is bekopog, és ezt kérdezi:
A cigányok vajon miért nem kellenek senkinek?
A kínai rádió angol szerkesztőségének munkatársa áll az ajtóban, szemei ázsiai felmenőkről árulkodnak, akcentusa gyönyörű, kérdése mellbe vág. Még szerencse, hogy épp vita-, azaz beszélgetőpartnert keres a műsorába. Pár nappal később egy francia újságíró kolléga és egy amerikai antropológus mellett találom magam kisebb mikrofontengerben: élő adás lesz. A stúdió tágas, a technikus profi, a gyomrom korog, és egyre idegesebben szorongatom a papírpoharas vizemet: ilyen kínos kérdésben nem szóltam még ennyi emberhez. Mert mi is a kérdés? Diplomatikusan és a politikai korrektség elveit szem előtt tartva csak annyi, hogy mi a helyzet most az európai romákkal. Ez érdekli ma a Kínában élő európait, aki amerikai szakértőt kérdez és egy magyar vendéget is behív. A francia vendég velem egyenrangú: a kérdés nem a kutatási területe, csak véleménye van, hadd tegyem hozzá, hogy nem valami jó. Ő a médiát okolja. Mint mondja, ott rosszat lát, hall, olvas, miért gondolna mást, gondolkozna másképp, ha ezt kapja?
A Kelet-Európára specializálódott folklorista arcát nem látom, mert őt telefonon kapcsolják, de az én arcom eltorzul, mikor fölvázolja azt a látleletet, amit a világ a cigányokról gondol – és amit ő nem nézhetett tovább tétlenül:
„Egy kis hányaduk tehetséges és keresett zenész, ők azok, akiket esküvőkre és rendezvényekre hívnak, a művészt elismerik ugyan bennük, csak az embert utálják.”
Vajon osztja mindezt az a többezres kínai közönség is, aki a koncerten hosszan tapsolt a cigányzenekarnak? Ezen merengek el, s már egészen máshol járok, mikor nekem szegezik a következő kérdést:
Mi történik velük, mikor visszaküldik őket oda, ahonnan jöttek, ahova tartoznak?
„Visszaküldik” – visszhangzik a fejemben. Bevillan a népszámláláskor megjelölendő/megjelölhető elsődleges és másodlagos identitás, na meg az is, hogy olyan emberekről beszélünk, akiket Magyarországon külön nemzetiségként kezelnek.
Nagyon sokan közülük Magyarországra, Magyarországhoz tartoznak, suttogom, de látom, hogy a stúdió órái vészesen kattognak, a műsoridő mindjárt lejár, nem bánom, hogy vonalban van még az amerikai professzor, ő veszi át a szót. A záró kérdést a megoldási kísérletről – miszerint mit tesz a francia kormány és mit a magyar, hogy a helyzet változzon – úgy kérdezik tőlem, mintha tudnám a választ, vagy mintha volna esély a változtatásra. A francia kolléga sokat beszél, esélyem sincs a jelenlegi magyar kormány stratégiájáról beszélni, talán nem is baj.
Sokkal könnyebb a keverőpultot és a füleseket bámulni, örülni annak, hogy mindenki jól szól, a telefonkapcsolattal sem volt gond, a hírszerkesztő már kint várakozik a következő blokkhoz, jóban vagyunk, intek neki, jó volna már fölállni és kimenni onnan. Utolsó mondatok, „köszi, hogy jöttetek”, és igen, én is köszi, hogy itt lehettem, mert tényleg érdekes volt. Legközelebb is jövök, ha receptekről lesz szó, a cigány konyhaművészetről például. Az angol szerkesztő látta valahol a zsurmót meg a sült oldalast, tetszett neki. „Az ételeik jók” – mondja bekapcsolt mikrofonok mellett. Hát így. Talán így lesz egy szempillantás alatt – az antropológus látleletének analógiájára – a gyűlölt emberből nemcsak elismert zenész, hanem jó szakács is.
