„Bocsánatot kérek Szerkesztő úrtól, hogy ceruzával írok: a tintámat betöltöttem egy töltőtollba, amit karácsonyra kaptam, és nem akar kijönni.”
Korán van még ehhez, tudom én, noha körülöttem – amíg én Karinthy Frigyest olvasok – már két hónapja minden karácsonyi lázban ég.
Ő szabadkozott így Ajándékcikkében, mikor az ünnepről, a karácsonyról írt: „az egyetlen napról, amikor hatályon kívül helyezzük mindazt, ami bennünk önzés, kapzsiság, az egyetlen nap, amikor ingyen és bérmentve jók vagyunk egymáshoz…”
A helyzet az, hogy Kínában sem ingyen és bérmentve, hanem súlyos összegek kicsengetésével kell jónak lennünk egymáshoz, ugyanis a világ keleti közepén ezt a nyugati, avagy a keresztény kultúrkörből átvett időszakot soha véget nem érő vásárlási lázzá fordítják. Egy szeptember végén-október elején induló hullámvasútba, aminek sok csúcs- és mélypontja van, de a végén a „Hello Panda” nevű kakaós snacktől kezdve az okostelefonig minden akciós. S hogy mi különbözteti meg mégis az összes többi akciós naptól? Talán az, hogy áthangszerelt (vagy eredeti) karácsonyi muzsika szól közben.
Nekem persze semmi bajom sincs a csengettyűszóval. A műfenyőt is szeretem, főleg azt az aszimmetrikus darabot, amit tegnap láttam valahol, és aminek az alsó ágait valamiért elfelejtették a törzshöz csavarozni. Szaloncukor helyett üveggömbök árválkodtak rajta, megkopott fényükben csak a kávéscsésze meg a telefonba pötyögött bevásárlócetli csillant, de ez látszólag semmit sem vont le belőle.
A pekingi karácsony – és csak a pekingi, mert más városokról nincs információm – igazi főhajtós, ritka kompromisszumnak tűnik Kína részéről: komplementer halmaznak, amiben a kimondatlan és csöndes kapitalizmus a legmélyebb érzelmekkel vegyül. Gesztus ez, sőt alkalom. Alkalom mindarra, ami az utazónak bevallottan vagy visszafojtva hiányzik a fagyos decemberből.
Ilyen például a nagybevásárlás, az idegeskedés, az ünnep és a tél hivatalos kezdetét jelző karamellás kávé, amit itt már októberben piros, karácsonyi papírpohárban adnak.
Átmenet és mese nincs, csak béke és ajándék van: az előbbi nonstop garantált, a szuvenírt meg ajánlott minél nagyobb számban és minél hamarabb megvenni. A Pekingben élő ateista, taoista, ortodox keresztény vagy muzulmán kisebbség ugyan másképp vagy egyáltalán nem ünnepel, de a karácsonyt ők is betudják a hagyománytisztelet és a hitelkeret-emelkedés bájosan erőszakos kettősének, amikor mindenki karácsonyozhat, aki szeretne, Julianus-, Hold- és Gergely-naptártól függetlenül.
Dolgozni persze egész idő alatt kell, hiszen mély átszellemülésre vagy igazi ünnepre sansz nem akad, főleg nem azoknak, akik a családjuk nélkül vannak itt.
Azt hallottam valakitől, hogy a karácsony a család ünnepe, és ha nincs velünk mindenki, akivel otthon körül lehet ülni a fát, akkor nincs is értelme az egésznek. De még mennyire, hogy van! Illúziók, némi varázslat, kellő képzelőerő, na meg egy jó adag pekingi kacsa is kelleni fog az élményhez, de azért senki ne gondolja, hogy a kínai karácsonyt nem lehet fenyőfával, finom vacsorával, kevés alkohollal meg az itteni barátokkal élvezhetővé, sőt meghitté tenni.
Az biztos, hogy az üzletek karácsonyi kellékektől roskadozó polcait mi magunk is leraboljuk majd, és kizárólag fenyőágas szalvétával terítünk, mert meg kell adni a módját. Lehet, hogy vita lesz a menüsoron is (bár minden érintettnek az lesz a legjobb, ha nem én főzök), bizonyos dolgok miatt egyáltalán nem fogok aggódni.
Mert legyen bár az idei ünnep más, idegen, szokatlan vagy kicsit magányos, nem lesz benne kötelező, koreografált, elvárt és izzadtságszagú igyekezet; szeretetbe burkolt agresszió az üzletekben, versenyszellem és megfelelési kényszer a céges partin, meglazított övek, kigombolt nadrágok a vacsoraasztal alatt. Az idei különleges lesz, mondom magamban, és már kacagok, ahogy a Karinthy-humoreszkre pillantván a huszonnyolcadik oldalon azt olvasom a karácsonyi ajándékról, hogy „gyönyörű találmány, (…), hogy az isten ajándékozza meg valamivel, például a túlvilági élettel, aki kitalálta.”
Karinthy Frigyes: Nem nekem köszöntek – válogatott humoreszkek
