Illúzió nincs, intézet van

A papírvékony sonkaszeleteket pont úgy csavarták föl a karcsú, olaszos grissinire, ahogy kell, s én be is dőlök lelkes és tán éhes ismerősömnek, aki ódákat zeng a pármai sonkáról, ami minden bizonnyal kínai. Nekem nem is ízlik igazán, de ez most egyáltalán nem számít.

Ami számít, az az, hogy két hónap múlva ugyanitt úgyis a dobostorta-krémes-képviselőfánk-bécsi kávé kombóba futunk majd bele, s ennek a gasztronómiai élmény mellett komoly kulturális hozadéka is lesz: ez majd mutat valamit Pekingnek abból, ami odahaza nemzeti karakter, itt meg afféle országpromóció; legyen bár mindez egy huszonkettedik századi dekonstruktivista épület kisebb, zsúfolt sarkában.

A pekingi Magyar Kulturális Intézet megnyitóján vagyunk, ami a kávézási kultúránál sokkal többet tud. Itt Hatos Pállal, a külföldi magyar kulturális intézeteket fenntartó Balassi Intézet vezetőjével is beszélgetek. Mint mondja, szerinte ezen az úton már el lehet indulni azért, hogy az európai, hogy a magyar értékekből mutassunk valamit.

„Valószínűleg nem jönne be, ha gulyást adnánk meg lecsót; sütemény és jó eszpresszó kell ide” – utal a pekingi magyar éttermek füstbe ment próbálkozásaira, és halkan arra is, hogy Kínában a pékségnek, cukrászdának nevezett helyiségek szinte semmit sem adnak vissza abból az élményből, amit egy magyar vagy a magyar módira kíváncsi kínai gasztrokalandor keres.

Ha most kizárólag a hedonista ember és az üres gyomor összefüggései számítanának, folyathatnám a sort a megnyitót követő borkóstolók illusztrálásával, de gyanús, hogy ez eléggé háttérbe szorítaná mind a helyszínt, mind a mondanivalóját.

 

Fotó: A szerző felvételei

Viszont ahelyett, hogy az iraki származású építészlegenda, Zaha Hadid hipermodern, mintegy huszonkettedik századi formájú kínai udvarházát dicsérném, hadd váltsak! Számomra ugyanis az a legjobb a helyszínben, hogy a városközpont könnyen megközelíthető része; ráadásul két metróvonal találkozási pontja, így aztán megállók tömkelege van csupán pár lépésnyire tőle. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Pekingben a legtöbb metróállomáshoz rendszerint négy felszíni ki- és bejárat tartozik, így lesz szívderítő látvány még a várost kevéssé ismerő, hazafelé tartó kalandornak is a számtalan, kéken virító megállójelzés az intézet környékén.) A magyar intézet helyét egy háromszázharmincezer négyzetméteres óriáspalotából kanyarították ki, így az méreténél fogva egyszerre lehet sziget a honvágytól szenvedő magyarnak, és közösségi bázis az ismeretlenre nyitott kínainak is, noha az intézetben nem tagadják, hogy elsősorban az utóbbiaknak szól.

Sokan vannak közülük olyanok, akik itt fognak először szembesülni a magyar kultúrával, és itt ismernek majd meg valamit a nyelvből vagy a kulturális örökségből könyvek, kiállítás vagy épp kávé formájában.

A koncepció egyelőre az, hogy a cukrászdában kínai alkalmazottak állnak majd a pult mögött: ők beszélnek rá a mákos patkóra, a Rigó Jancsira. Sosem fogják tudni úgy csinálni, ahogy magyar kollégáik a híres Vörösmarty téri cukrászdában, de szívük-lelkük, sőt tankönyvből és cukrásztól tanult (kínai-)magyar identitásuk benne lesz.

„Nem lehetnek olyan illúzióink, hogy Pekingben mindenki tudni fog róla, hogy van magyar intézet – válaszol Hatos Pál, amikor azt kérdem, elég lesz-e mindez –, de hozzá tudunk szólni, hozzá tudunk tenni azoknak az élményéhez, akik kellően nyitottak rá. Mit tud adni a kreatív ipar? Azt, amivel meg lehet szólítani a közönséget. Nemcsak látványos dolgokat, amiket a kirakatba teszünk – utal most a virtuális jelenlétre, a kreatív tevékenységekre is –; a lényeg az lenne, hogy minél több Magyarország-szerető embert hozzunk be ide. Köztük sok olyat is, aki utána vesz egy repülőjegyet, és elmegy Pestre.”