Alig pár perccel azután, hogy Pekingben is jelentették az első H7N9-es, vagyis a legújabb madárinfluenzás halálesetet, én viszonylag nyugodtan, az íróasztalom csöndes menedékében gondolkodtam el azon, hogy mennyi mindent megeszünk, amit nem volna szabad.
Illetve megesznek mások, mondjuk a kínaiak. Vagyis közülük oly sokan. S hogy mit is? Hát a chou dou fu, azaz büdös tofu nevű különlegességet például, amit a kezdetek óta megismerek jellegzetesen orrfacsaró szagáról, vagy éppen azokról az árusítóhelyekről, amiket kerekeiken a világ végéig is el lehetne gurítani (ha valaki netán egyszer oda száműzné őket). A tofu és minden egyéb jó falat egy kis kocsin gurul tehát, amiket gazdáik ott állítanak le, ahol a portékájukra a legnagyobb igény van. A helyzet az, hogy a mi környékünkön lévő egyik ilyen tákolmány mellett rendszeresen kellő távolságot tartva haladok el, így még nem tudtam ellenőrizni, hogy ott is ugyanonnan szedik-e ki a friss tojást, ahová a többinek a héját dobják. Ezért egészen meglepett a mára az őrangyalommá avanzsált barátnőm végtelen nyugalmat árasztó hangja, amikor azt mondta, hogy abból a kocsiból bármit kérhetek, biztosan nem lesz hasmenés a vége. Még nagyobb csodálkozásomra persze kérdés nélkül is azonnal hozzátette, hogy leginkább azért nem, mert az efféle bódékban fortyogó levek és olajok, nedűk és nedvek már tartalmaznak egy adagot a jól bevált folyékony „hasfogó” gyógyszerből is, biztos, ami biztos alapon, csakhogy ne érje szó a ház elejét. Így nem csak a gasztronómiai élmény teljes, de az egészség megőrzésére is maximálisan törekszenek.
Ez a párbeszéd visszhangzik bennem, amikor az utcán kószálva, ebéd vagy vacsora előtt balra nézek, és a szokásos fölszálló gőzt, füstöt és tömeget látom. A hal- és nyúlfejet, illetve békalábat képpel (!) is illusztráló éttermek kínálatát böngészve gyakran húzok hasznot abból, hogy a menü lapjai olykor olyan nagyon össze vannak ragadva, hogy ha nem akarnám is, át kellene ugranom a kevésbé kívánatos ételeket.
| ||
Létezik azonban egy fogás (az ország déli részén), amit nem pusztán esztétikai vagy higiéniai szempontok szerint nem választok: sem a józan paraszti eszem, sem a lélek nem visz rá. Világéletemben úgy tudtam ugyanis, hogy négylábú barátaink közül a kutya az egyik legigazibb. És a kutyánkat (pláne a másét), bizony nem esszük meg. Akkor sem, ha egy dél-kínai városban mindezt hagyományosan fesztiváli keretek között teszik évente egyszer a nyári napforduló idején. Ilyenkor az egynapos ünnepet előkészítendő tízezer állatot fognak be élve, hogy aztán megöljék, megnyúzzák, majd megfőzzék őket. A kutyahús drága, vérbőséget okoz a testben, így egyúttal afrodiziákum, és a hiedelem szerint még a rossz szellemeket is távol tartja. Fogyasztói annak ellenére hiszik mindezt, hogy kínai állatvédők ezrei tiltakoznak az esemény ellen elsősorban annak embertelen körülményeire hivatkozva, de a mindenre elszántak ilyenkor az utcáról begyűjtött kóbor ebek betegségeit skandálják fenyegetően, mintha az nagyobb visszatartó erővel bírna. Nem bír.
| ||
A közelmúltban a 2011-es év volt az egyetlen, amikor az esemény elmaradt, így az ebek (nyilvánosan legalábbis) nem kerültek a kondérba. Igaz tehát a hír, hogy a kutyahúsfogyasztásnak Kínában hagyománya van, ugyanakkor a budapesti skandalumokat nem kell különösebben komolyan venni. Ezt hallom legalábbis Salát Gergelytől, az ELTE Konfuciusz Intézet Modern Kína-kutatási Központjának vezetőjétől a rádióban, aki szerint a budapesti kínai éttermek esetében nem igaz az, hogy „ellopják a Buksit, és feltálalják”, mert egyrészt nem minden fajta alkalmas fogyasztásra, másrészt pedig, ha egy-egy hazai üzemeltető hozzá is jut az efféle csemegéhez, azt inkább maga eszi meg, mintsem hogy a gyanútlan magyar vendég tányérjára tegye. Ez a helyzet tehát Magyarországon. Kínában viszont a helyiek mintha elviccelnék a dolgot, és ha aggódva nézek egy-egy márkás uniformisba bújtatott, pórázon lógó négylábú után (attól félve, hogy nehezebb időkben ő is a fazékban végzi majd), az alábbi városi legendával vágnak vissza: A kutyájával az étterembe besétáló idős néni a személyzetre bízza a jószágát, s csak annyit kér, hogy etessék meg. Mikor a tányérjára tett falatok végeztével a kedvence állapota után érdeklődik, a szakácsok válasza rövid és velős: annyit tesz, hogy finom volt.
Viccelnek, mondják ők ilyenkor, s mosolyra húzzák a szájukat. Én meg sírok, mondom, s lefelé görbítek. Sírok.
