Noha az európai metropolisokra is jellemző, hogy a róluk szóló beszámolók gyakran állítják egymás mellé a nyomorgókat és a boldogokat (egészen egyszerűen azért, mert nemcsak a társadalmi különbségeket vizsgáló kutatók jegyzeteiben, hanem az utcán is egymás mellett állnak), talán nincs még egy olyan hely a világon, ahol az előbbieket az efféle dichotómia ennyire hidegen hagyja, mint itt. Talán azért nincs, mert levakarhatatlanul beléjük ivódott a munkamorálba fordult szükség: az óra- és napirend, amitől eltérni nem lehet, mert az egyszerre megélhetés és életszínvonal. Hajtja őket a konfuciánus tanokkal kevert angol büszkeség, és csak úgy csöndesen – vagy épp üvöltve – boldogok, hogy a lakás – vagy épp a lyuk –, ahol élnek, Hongkongban van.
 A szerző felvételei | |
A késő októberi nyár feltartóztathatatlanul dübörög. Ez fut át az agyamon, ahogy lenge göncben, papucsban várom a frissen készített fűszeres kagylót. Az egyszerű kifőzdék tömkelegét elbíró keskeny utcácskában percenként több száz vendég elé raknak ételt, és ha az utazó tisztában van a kínai alapszabállyal, miszerint a konyhába tilos benézni, akkor dél-kínai specialitások garmadáját tünteti majd el anélkül, hogy esélye lenne megunni őket. Persze a szabály betartását jelentősen megkönnyíti, hogy itt még konyha sincs: elhasznált kredenceken és ócskapiacokról beszerzett emelvényeken sütnek s kavarnak késő éjszaka is. Kereslet és éhes száj mindig van, elvégre több mint hétmillióan élnek a Budapest kétszeresét kitevő területen.
Végignézve az aurámat súroló asztaltársaságokon, nem tudom megmondani, hányukat várja egy átmeneti szállodai szoba és hányan térnek haza valamelyik felhőkarcoló egyszerű vagy épp fényűző lakásába. Kit a szél, kit a szükség fújt ide. Lesz, akit a család, a kínai klán űzött el és egy ágyat bérel csak; folyton dolgozik és havonta küld pénzt az otthoniaknak, kantonit vagy mandarint használ, s nagyobbat köp az asztal mellé, mint a pekingiek. Mást meg az nyomaszt csupán, hogy nincs elég hely a sportautójának: őt a keskeny és rövid, már-már fullasztó utcák bezártsága hajtja és a sebességhatár fékezi meg, ezért vegyül zúgó motorbőgés olykor-olykor az utcazajba, de csak míg a metál-narancsszín kocsi fel- és eltűnik. Az öltönyös, a bankár, az orvos is mind a bal oldalon vezet.
Az egyetemista, a cseléd, a járőr (s a trafikos, ha van) meg automata, azaz vezető nélküli metróval jár. Az európai kalandor, aki Pekingből érkezett, boldogan kér angolul jegyet, csodálja a katonás rendbe sorakozott egyszerű utastársakat, akik nemcsak nem lépnek egymásra, de értik is, hogy így emberibb. Talán már a hajnali szürkés párában útra kelnek, dudaszóval vegyül zömök targoncájuk hangja, fülükön fejhallgató, sapkájuk a szemükben, vékony telekommunikációs kütyüikkel vonaglanak millió társuk mellett. Gyorsan, kissé gépiesen húzzák mosolyra a szájukat, ha kérek valamit, csillogó szemük már a kezemben lapuló dollárra hajt, így dübörög csöndben a kapitalizmus, ami nemcsak üzlet, hanem életérzés is. A filléres holmik és a dizájner óriások városállama ez, s ami a legizgalmasabb, elsőre nem tudni, ki hova tartozik. A zebránál álló húsz emberből tíznek kávé lesz a kezében, de hogy nyolcdolláros gyorséttermi vagy negyvendolláros franchise láncos, azt csak ők tudják.
S akkor a tankönyvszagú tényekről még nem is szóltam: a koronagyarmati státuszról, hogy a szárazföldi részét 99 évig Nagy-Britannia bérelte Kínától, két hivatalos nyelve a kantoni és az angol. Az ötven évre szóló deal szerint 1997 óta az úgynevezett „egy ország, két rendszer” szabály hatja át a közigazgatását: hiába a Kínai Népköztársasághoz tartozó különleges közigazgatási övezet (Special Administrative Region – SAR), saját pénzneme, saját alkotmánya van. Meg-megőrzött valamicskét a komlószagú, kalapos-sétapálcás angol urak világából is: az efféle javak egy kis negyedben, a pubokban lapulnak, ahol a csapos komótosan rendezgeti el a pohárban a sör habját. De érdekli is ez az utazót, aki inkább őrületet, pezsgést, vibráló élményt akar, és igaza van: azt, hogy a turista kedvéért kólás, fogkrémes tubusból húzzák a vécépapírt, aligha lehet überelni.
