Kit a szél, kit a szükség fújt ide

  • Kovács Eszter Málna
  • 2013. november 30.

Magyar Mandarin

Az utazó Hongkongban őrületet, pezsgést, vibráló élményt akar, és igaza van: azt, hogy a turista kedvéért kólás, fogkrémes tubusból húzzák a vécépapírt, aligha lehet überelni.

Noha az európai metropolisokra is jellemző, hogy a róluk szóló beszámolók gyakran állítják egymás mellé a nyomorgókat és a boldogokat (egészen egyszerűen azért, mert nemcsak a társadalmi különbségeket vizsgáló kutatók jegyzeteiben, hanem az utcán is egymás mellett állnak), talán nincs még egy olyan hely a világon, ahol az előbbieket az efféle dichotómia ennyire hidegen hagyja, mint itt. Talán azért nincs, mert levakarhatatlanul beléjük ivódott a munkamorálba fordult szükség: az óra- és napirend, amitől eltérni nem lehet, mert az egyszerre megélhetés és életszínvonal. Hajtja őket a konfuciánus tanokkal kevert angol büszkeség, és csak úgy csöndesen – vagy épp üvöltve – boldogok, hogy a lakás – vagy épp a lyuk –, ahol élnek, Hongkongban van.

A szerző felvételei

A szerző felvételei

A késő októberi nyár feltartóztathatatlanul dübörög. Ez fut át az agyamon, ahogy lenge göncben, papucsban várom a frissen készített fűszeres kagylót. Az egyszerű kifőzdék tömkelegét elbíró keskeny utcácskában percenként több száz vendég elé raknak ételt, és ha az utazó tisztában van a kínai alapszabállyal, miszerint a konyhába tilos benézni, akkor dél-kínai specialitások garmadáját tünteti majd el anélkül, hogy esélye lenne megunni őket. Persze a szabály betartását jelentősen megkönnyíti, hogy itt még konyha sincs: elhasznált kredenceken és ócskapiacokról beszerzett emelvényeken sütnek s kavarnak késő éjszaka is. Kereslet és éhes száj mindig van, elvégre több mint hétmillióan élnek a Budapest kétszeresét kitevő területen.

false

Végignézve az aurámat súroló asztaltársaságokon, nem tudom megmondani, hányukat várja egy átmeneti szállodai szoba és hányan térnek haza valamelyik felhőkarcoló egyszerű vagy épp fényűző lakásába. Kit a szél, kit a szükség fújt ide. Lesz, akit a család, a kínai klán űzött el és egy ágyat bérel csak; folyton dolgozik és havonta küld pénzt az otthoniaknak, kantonit vagy mandarint használ, s nagyobbat köp az asztal mellé, mint a pekingiek. Mást meg az nyomaszt csupán, hogy nincs elég hely a sportautójának: őt a keskeny és rövid, már-már fullasztó utcák bezártsága hajtja és a sebességhatár fékezi meg, ezért vegyül zúgó motorbőgés olykor-olykor az utcazajba, de csak míg a metál-narancsszín kocsi fel- és eltűnik. Az öltönyös, a bankár, az orvos is mind a bal oldalon vezet.

false

Az egyetemista, a cseléd, a járőr (s a trafikos, ha van) meg automata, azaz vezető nélküli metróval jár. Az európai kalandor, aki Pekingből érkezett, boldogan kér angolul jegyet, csodálja a katonás rendbe sorakozott egyszerű utastársakat, akik nemcsak nem lépnek egymásra, de értik is, hogy így emberibb. Talán már a hajnali szürkés párában útra kelnek, dudaszóval vegyül zömök targoncájuk hangja, fülükön fejhallgató, sapkájuk a szemükben, vékony telekommunikációs kütyüikkel vonaglanak millió társuk mellett. Gyorsan, kissé gépiesen húzzák mosolyra a szájukat, ha kérek valamit, csillogó szemük már a kezemben lapuló dollárra hajt, így dübörög csöndben a kapitalizmus, ami nemcsak üzlet, hanem életérzés is. A filléres holmik és a dizájner óriások városállama ez, s ami a legizgalmasabb, elsőre nem tudni, ki hova tartozik. A zebránál álló húsz emberből tíznek kávé lesz a kezében, de hogy nyolcdolláros gyorséttermi vagy negyvendolláros franchise láncos, azt csak ők tudják.

false

S akkor a tankönyvszagú tényekről még nem is szóltam: a koronagyarmati státuszról, hogy a szárazföldi részét 99 évig Nagy-Britannia bérelte Kínától, két hivatalos nyelve a kantoni és az angol. Az ötven évre szóló deal szerint 1997 óta az úgynevezett „egy ország, két rendszer” szabály hatja át a közigazgatását: hiába a Kínai Népköztársasághoz tartozó különleges közigazgatási övezet (Special Administrative Region – SAR), saját pénzneme, saját alkotmánya van. Meg-megőrzött valamicskét a komlószagú, kalapos-sétapálcás angol urak világából is: az efféle javak egy kis negyedben, a pubokban lapulnak, ahol a csapos komótosan rendezgeti el a pohárban a sör habját. De érdekli is ez az utazót, aki inkább őrületet, pezsgést, vibráló élményt akar, és igaza van: azt, hogy a turista kedvéért kólás, fogkrémes tubusból húzzák a vécépapírt, aligha lehet überelni.

false

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.