Amerikai ismerőseim szerint burkoltan explicit szexuális fölhívás volt csupán, mégis az elmúlt év legszebb bókjaként könyveltem el kedves kínai kollégám azon megjegyzését, miszerint már (!) a másfél éves gyermekével azonos szintű kínai nyelvtudással rendelkezem. A gyermek – fölteszem – nem beszél, írni-olvasni pedig még jó ideig nemcsak nem fog, de nem is akar. Noha korábban fogalmam sem volt a funkcionális analfabetizmus hátulütőiről, most minden (szerfölött elhanyagolható) kínai nyelvismeretem ellenére szenvedek. Leginkább attól, hogy a Pekingben eltöltött nyolc hónap után már egyáltalán nincs az arcomra írva, hogy gyakorlatilag még mindig életképtelen vagyok, és ez túlságosan fölbátorít minden kedves idegent, akivel beszélni kezdek.
Engem viszont a kínai nyelvben rejlő elképesztő varázserő bátorít, és nem véletlen, hogy egy-egy kínaióra után szelíd, piros selyemköntösben a katedráról magyarázó aranysárkányokkal álmodom. A kínai nyelv szemantikai-morfológiai aspektusait meghagyom azoknak, akik értenek hozzá, és alább – ha szabad – eléggé hedonista módon csak az élvezeti részeire koncentrálok.
A kínaihoz egyáltalán nem konyító utazót mások olykor végtelen rémtörténetekkel ijesztgetik: olyanokkal, hogy ezt a nyelvet csak egyetemi keretek között, heti 168 órában, de főleg lehetetlen megtanulni. Bár igaz, hogy egy jó tanár és a nyelvi környezet sokat dob a dolgon – talán semmi sem motiválja az embert annyira, mint az, ha egy távoli országban szabályosan tökhülyének érzi magát –, az tuti, hogy a fenti tétel utolsó része nem igaz.
Ezt már az első órámon megjegyeztem, aminek a legpozitívabb tétele az volt, hogy míg az angolban egy The New York Times-cikk értelmező olvasásához legalább 17 ezer szavas szókincsre van szükségünk, addig a kínai nyelv 2300 karakterének ismeretében már könnyedén átfuthatunk egy hasábot a Renmin Ribaóban (Népi Napilap, a kommunista párt lapja), vagy ha ott nem is, a Xin Yingbaóban (Pekingi Hírek) biztosan. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kínai nyelv elsajátításában ez a játszi könnyedség dominál, mert ha az ember – mondjuk a magamfajta – csupán a helyes beszédre koncentrál, akkor is föl kell kötnie a gatyáját.
Sem gatyában, sem kurázsiban nem volt hiány annál az újonc horvát kollégánál, aki csak üdvözölni szerette volna a szerkesztőségben dolgozó takarítónőt, mégis nyomdafestéket nem tűrően küldte el melegebb éghajlatra, mert rosszul hangsúlyozott. Erre mondja az én bociszemű tanárom, hogy ehhez a nyelvhez bizony „nem agyból, csak izomból érdemes” hozzákezdeni, ugyanis ha az ember azt memorizálja, hogy a tónusok és a hangok megfelelő képzéséhez milyen szájizmokat kell mozgatnia, többre megy, mintha füzetből pinyint magolna.
A karakterek latin betűs-fonetikus átírási rendszere, az úgynevezett pinyin bár a Kínai Népköztársaságban és a világon másutt is hivatalosnak számít, az én nyelviskolám álláspontja szerint nem más, mint segítő, ám olykor félrevezető szimbólumrendszer, amit a kommunista párt beszámolóiban sokadszorra is rendszeresen elrontanak. Nem akármilyen ember az én bociszemű tanárom, mert amellett, hogy nem rest ilyesmiket is megosztani velem, komoly haragra gerjed, ha „Esernyő” helyett „Hal”-nak szólítom. A keresztneve ugyanis esernyő (yu), de ha ezt a szót másképp hangsúlyozom, akkor az már halat jelent.
Ugyanez a helyzet a kérdez és a puszit/csókot ad igével (wen) is: nem mindegy, hogy valaki megkérdezi a másikat, vagy szenvedélyes csókot nyom az arcára. Kreatívabb és kínaiul (jobban) tudó honfitársaim persze biztos tudnának ezeknél sokkal cifrább példákat is hozni; én csak a saját tapasztalataimból merítek, és már írás közben is egészen hülyének érzem magam. De a helyzet az, hogy „a világ közepén lévő országban” (Zhong guo=Kína) a kínaihoz merni kell hülyének lenni, másképp nem megy. Ez a nyelv ugyanis, ahogy a nyugatról jövő zöldséget, mondjuk a paradicsomot is megbélyegzi (és nemes egyszerűséggel nyugati dinnyének szólítja), úgy a nyugatról érkezett külföldit, ha lehet, még egyszerűbben „outsidernek” hívja.
És az outsider eleinte még kicsit elesett, aztán meg nagyon elégedett lesz. Egy idő után végre papagáj módjára dobálózik a tankönyvek formális, külföldies kifejezéseivel, míg végre egy piaci kofa, igaz barát vagy taxisofőr rá nem rivall, hogy amit a könyvből megtanult, az (…) annyit is ér, s rá nem vezeti az igazi, az adekvát, a bennfentes szóhasználatra, amiért ha lehet, még hálásabb, sőt. Egy parányit (csupán hangtalanul) még azt is sajnálja, hogy e sorok írása helyett végül nem a kínaiórájára ment.
