„Ez a pulzus olyan, mint egy olajos labda”

  • Kovács E. Málna
  • 2014. február 6.

Magyar Mandarin

A „külföldiek” csoportja bizony érdekes egy kaszt, merülhet föl a doktorban, aki falfehérré vált arcát nem is próbálva eltakarni, majdnem leájul a székről a tolmácsommal együtt. Szerzőnk kalandjai a kínai egészségügyben.

Szilveszter éjjel (azaz január 30-án) a tradicionális újévi gálaműsort a kínai központi televízió majdnem mind a húsz csatornája közvetítette, míg én húsostáskákat majszoltam a tévé előtt, és a csámcsogásomat csak a háborúra emlékeztető tűzijáték zaja nyomta el. Nem is igazán figyeltem a képernyőn látható szomorú újításra: a hattyú halálát eljátszó nőre, aki a kínai egészségbiztosítási rendszer ellen lázad, mikor – a forgatókönyv szerint persze – hirtelen készakarva rosszul lesz, ettől persze mindjárt kórházi ellátásra is szorul, majd a közelben mászkáló szerencsétlen idegenre próbálja ráverni a balhét, váltig állítva, hogy az nyomorította meg, ennélfogva a számlát is neki tessenek benyújtani.

A keserédes színjáték bár az újévi gálaműsor sajátja, és ilyeténképpen hangtalanul és humorosan szegül ellen a mindenkori rendszer egy-egy sajátosságának, nagyon aktuálisan és könyörtelenül mutat rá arra, hogy Kínában betegnek lenni csak pénzért szabad.

Amit Magyarországon egészségbiztosításnak hívnak, az itt klasszikus formában nem létezik. Van ugyan olyan ellátás, ami a (nagy)vállalatok alkalmazottainak és a céges autót vezetőknek jár, sőt létezik egyfajta kórházi törzsvásárlói kártya is, de az agglomerációban, kisebb városokban és falvakban élők nem sok jóra számíthatnak, ha baj van: őket is el fogja látni a faluvégen praktizáló szakember – ugyanúgy, ahogy a nagyvárosit ellátja a „nagykórház” –, ráadásul lényegesen kevesebb pénzért, de elég csak a vidéki gyermekhalandósági rátákat megnéznünk ahhoz, hogy se istent, se embert nem tisztelve csendben megjegyezzük: olcsó húsnak olykor híg a leve.

A kórház tehát sok pénzbe kerül, épp annyiba, hogy az az átlagember számára aggodalomra adjon okot. Egy megfázást vagy influenzát gyakorlatilag mindenki megengedhet magának, ám a komolyabb műtétek (sőt már maguk a vizsgálatok is) a beteg szervezete mellett a pénztárcáját is megterhelik.

A szemkórház

A szemkórház

Fotó: A szerző felvétele



Én magam a kínai újévet megelőző hetekben szembesültem a kórházélménnyel: szűnni nem akaró köhögéssel, csodára várva rontottam be a szemközti épületbe, a lakóhelyünk mellett ugyanis éppen egy szemproblémákra szakosodott kórház áll, így oda a legegyszerűbb beugrani, ha az ember beteg lesz. A kommunikáció ambivalens, tolmács nélkül nem éri meg a vizit, mert bár egyes orvosok beszélnek, illetve értenek angolul, ezt jól titkolják, hiszen viszonylag kevés külföldivel van dolguk. A kínaiul nem beszélő idegen viszont már az első szűrőn fönnakad, és így gyakorlatilag be sem jut az intézménybe, mert a betegfelvételnél csak kínaiul lehet kommunikálni.

Sorszám

Sorszám

 

A pénztár az egyik legfontosabb, így a legjobban menedzselt része is az épületnek, a betegfelvétel, a vérvétel és a gyógyszerek mind-mind gondosan el vannak rejtve egy pult mögé, amire leginkább az van kiírva, hogy kassza. Az anyagiak rendezése után viszont rendkívül gyorsan és gördülékenyen megy minden, a nővérek igen konzervatív és feltűnően rózsaszín nővérkeruhájukkal hívják fel magukra a figyelmet (ha férfi lennék, talán még azt is le merném írni, hogy ilyenek szerepelhetnek a szerepjátékos-beöltözős pornófilmekben), de külön egyenruhája van a recepciós személyzetnek is.

Bejelentkezés után (hogy mi a baj, és azzal  hova kell menni) számot kapunk: olyan szobába fognak behívni, ami az otthoni vérvételes helyiségekre emlékeztet. Három orvos ül három íróasztalnál (!) előttük egy-egy kis szék, ahol három beteg foglal helyet egyszerre, és minden vizsgálatot úgy végeznek, hogy közben még minimálisan négy-hat ember van a helyiségben.
Sehol egy éterszagú gyógyszeresszekrény, gumikesztyű, nővérke vagy ágy, csak asztal van, a szék és a beteg. Na meg az orvos, és esetemben kedves barátnőm, a tolmács.

A doktoron fehér maszk, két szeme érdeklődően figyel, kérdi, hogy mi a gond; elmondjuk. A híres pulzusdiagnózis elmarad, pedig azért már megérte volna betegnek lenni, ez ugyanis a hagyományos kínai orvoslás egyik leglenyűgözőbb és egyben leghatékonyabb eleme.
A pulzust mindkét karon három különböző helyen mérik (ezeken a pontokon kapható kép a testben keringő energiákról), és mindegyik pulzuspont a szervezet más területét szimbolizálja. A vizsgálatkor alkalmazott nyomás erőssége és az erekben való mozgás, azaz az „ütések” együttese félelmetesen sok fontos információt hordoz. Maga a mérés is különböző intenzitással történik, mert egyszer elég csak felszínesen érinteni a pulzust, máskor viszont erővel szorítani vagy egyenesen elnyomni kell ahhoz, hogy a verőérben keringő vér eleget mondjon a betegről. Mivel az állapotos nők szervezetében a vér más ütemben kering, a pulzusszám pedig nő, a kínai orvosok a terhességi teszt elvégzése előtt képesek az áldott állapot diagnosztizálására.

Pulzusdiagnózis

Pulzusdiagnózis

 

Mindehhez rendkívül sok tanulás és tapasztalat szükséges, de csak így válhat a decens hófehér pulzuspárna – amire a beteg a csuklóját helyezi – az egyik legfontosabb kellékké a rendelőben. A diagnózis olykor meglehetősen képszerű, ha az orvos így szól: „Ez a pulzus úgy pendül, mintha gyöngyöt dobnál egy kínai tálba.”

Nálam valami miatt mindössze az otthonról már ismerős „jégkrémpálcikás” torokvizsgálatra kerül sor, ám a doktor azonnal vérvételre parancsol, mert nem tökéletes, amit lát (és egyáltalán nem problémázik például azon, hogy az OEP félévente-évente hány vérképet finanszíroz). Menjek a vérvevős ablakhoz, aztán vissza az eredménnyel hozzá, majd akkor folytatjuk. Ez egy újabb pénztáras körrel jár, mert a vérvételt is ki kell fizetni. Cserébe akármikor megy oda az ember az ablakhoz, megszúrják. Állok a helyemen, pont mint a hentesnél, a túloldalon a fehér köpenyes, maszkos srác kinéz, kirakja a szúrós-vérvevős kis felszerelést, pont mintha egy tál húslevest adna a menzán vagy fél kiló marhalábszárat. Állva csináljuk, adjam a  kezem. Eredmény hat perc múlva várható, és hat perc múlva meg is érkezik, mehetünk érte a földszinti recepciós asztalhoz.
Azzal vissza az orvoshoz, természetesen soron kívül. Ismét leülök, a doktor nézi a papírt, hát van valami, ami magas, nincs a határértéken túl, de ő azért adna rá egy kis antibiotikumot.

Antibiotikum? Nagyon kell-e ez, kérdem, mert nem gondoltam korábban, hogy ekkora a baj, hát nem lesz belőle semmi tradicionális orvosság, gyógyfű, ráolvasás, tán akupunktúra? Lehet, ha nem bánom, szól ismét, csak ő azt hitte, hogy a külföldiek (ennél igazibb bélyeget sosem ragasztottak rám!) nem szeretik az efféle dolgokat. Ugyan, mondom, én nem olyan külföldi vagyok, nekem adhat bármit, csak antibiotikumot ne, ha lehet. Persze hogy lehet, derül föl az arca, mintha még örülne is, tolmács barátnőm már húzza a szemöldökét, kérdőn néz rám, ugye tudom, hogy most majd azokat a sötét, keserű-ihatatlan főzeteket kapom, amiket senki sem szeret, és amiket neki is meg kellett innia gyerekkorában. Tudom, hadarom, és arra gondolok, hogy bár én is azt ittam volna gyerekkoromban folyton, akkor most biztosan semmi bajom nem lenne.

Jön a recept, egy port kapok, de ismétlem, hogy a köhögés aggasztó, arra adjon már valamit. Ó, hogy a köhögés, néz rám a maszk mögül, na akkor meghallgat, örülök, mondom én, de itt, mindenki előtt vetkőzzek le (hiszen a szobában közben még legalább hatan vannak)? Nem kell, nyugtat meg, a vizsgálat ruhában zajlik. Bár minden rendben van, mondja, azért ad egy szirupot, amiben több az altató, mint a köhögés elleni hatóanyag, ezért ha lehet, ne munkaidőben szedjem, csak este.

Ekkor jut eszembe valami nagyon nem helyénvaló, de sodródom. Sodródom a nyelvvel, a kíváncsisággal, az egész élménnyel: felbátorodva, kínaiul jelzem, hogy van egy kérdésem: lehet-e alkoholt inni ezekre. (Nem konkrétan ezekre rá, de szombat este például majd lehet-e.)

A „külföldiek” csoportja bizony érdekes egy kaszt, merülhet föl ekkor a doktorban, aki falfehérré vált arcát nem is próbálva eltakarni, majdnem leájul a székről a tolmácsommal együtt, akivel teljesen egyszerre skandálják a fülembe kínaiul (olyan vehemenciával, hogy minden szót értek), hogy mindenféle gyógyszerre szigorúan tilos alkoholt fogyasztani. Ezután az orvos halkan kérdi a barátnőmet, hogy alkoholista vagyok-e. Erre már fölcsattanok angolul, hogy nem alkoholista vagyok, csak fiatal, extrovertált, és túl kíváncsi. Azt nem lehet, rázza a fejét a doktor, szinte azt sugallva, hogy valószínűleg már így is a bulizás betegített meg.

Az épületet hamar elhagyjuk, a gyógyszereimmel bandukolok vissza a szomszédba, de még aznap este belázasodom, és bizony napokig nem segít más, mint a paracetamol.

Később beszedem és megiszom az összes orvosságot, de a kollégáim két héttel később is az én köhögésemet hallgatják, mert az nem múlik el. A szmognak tudom be a dolgot, és örülök, hogy a lázam hamar lement. Egy hónappal később, tünetmentesen szentül hiszem, hogy a kínai gyógyszerek gyógyítottak meg, de a hitem és a jelenlegi jó közérzetem többek között a tegnap este elfogyasztott két pohár bornak köszönhető.

Neked ajánljuk