Hollywood két legkedvesebb embere gyűlöli egymást

  • Szabó Ádám
  • 2020. január 19.

Mikrofilm

Egy kutya állt közéjük.

Az elmúlt pár év internetes kultúrája alapjaiban változtatta meg néhány hollywoodi sztár ázsióját: így válhatott a korábban csak faarcúnak bélyegzett Keanu Reevesből az internet legnagyobb sztárja, és ennek köszönhető, hogy Tom Hanksre immár nem Forrest Gumpkén tgondolunk, hanem mint Hollywood legrendesebb emberére.

Tele a web a Hankst istenítő írásokkal és visszaemlékezésekkel. Ő talán az egyetlen, akiről a Meetoo korában olyan témába vágó sztori jelent meg, amely csak tovább erősíti imázsát: Geena Davis idézte fel 1992-es, Micsoda csapat! című közös filmjük forgatását, amelyen Hanks volt az egyetlen férfi szereplő; a vígjáték arról az időszakról szól, amikor a II. világháború idején férfiak hiányában megalakult az első női baseballcsapat, s Hanks alakította az edzőjét.

"Tapasztalatom szerint azon ritka alkalmakkor, amikor egy férfit kizárólag nők vesznek körül, az illető mindig szükségesnek tart elsütni valami kellemetlen viccet a helyzetről. De Tom nem ilyen. Nem emlékszem rá, hogy egyáltalán feltűnt volna nekünk, hogy ő az egyetlen férfi" – mesélte a színésznő.

A Tom Hanks-imádat az idei Golden Globe-on hágott a csúcsra, amikor Hanks megkapta a Cecill B. Demille-ről elnevezett tiszteletbeli életműdíjat, itt az Oscar-díjas Charlize Theron emlékezett vissza meghatottan arra, hogyan adott neki esélyt pályája elején Hanks.

Nehéz elhinni, hogy valaki tényleg ennyire tökéletes, az újságíróknak sikerült is előkeríteniük egy pár hónappal ezelőtti ügyet, mely bebizonyítja: létezik olyan ember, aki kevésbé rajong Hanksért.

Henry Winkler nevét itthon kevesebben ismerik, hiszen néhány sorozat mellett maximum Adam Sandler-filmek mellékszerepeiben találkozhattunk vele. A tengerentúlon azonban igazi kultikus figura, elsősorban Happy Days című családi szitkomnak köszönhetően. Az 1974 és 1984 között futó sorozat évekig a legnézettebb tévéműsor volt, és ma is óriási kultusz övezi, épp Henry Winkler figurája miatt. Ő alakította ugyanis Arthur Herbert Fonzarellie-t, vagyis Fonzie-t (más néven The Fonzt), aki eredetileg mellékszereplő volt, ám népszerűsége miatt hamar a show főhősévé avanzsált. Hozzá fűződik a Jumping the Shark nevű sorozatos kifejezés – ezzel jelölik azt a pontot, amikor olyan lejtmenetbe kapcsol egy műsor, ahonnan már nincs megállás.

Winklert Hankshez hasolóan mindenki imádja Hollywoodban, egész generációk nőttek fel Fonzie kalandjain. A színész ráadásul ismét reneszánszát éli: ő alakítja a kiégett, színészetet alakító tanárt Bill Hader Barry című remek komédiájában, amiért tavaly végre megkapta első Emmy-díját. "43 éve írtam ezt a beszédet" – vette át az elismerést utalva arra, amikor először jelölték Fonzie szerepéért.

Winkler még tavaly októberben volt Andy Cohen vendége egy showműsorban, ahol egy betelefonáló kérdezett rá, miért nem jött ki jól a színész Tom Hanksszel az Egyik kopó, másik eb forgatásán. A felvetésen maga a műsorvezető is meglepődött, Winkler pedig először úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

Végül mégis válaszolt: elárulta, hogy 13 napig ő volt a rendezője a filmnek, mely egy Hanks alakította zsaruról és annak neveletlen kutyájáról szólt. "Egy nap behívattak Jeff Katzenberg (stúdiófejes) irodájába, ő pedig megkérdezte: nálad van mindened? Menj haza!"

Winkler nem szólt egy rossz szót sem Hanksről, de elmondása alapján sejthető, hogy a színész rúgatta ki őt. "Remekül, remekül kijöttem – a kutyával"– tette hozzá.

Évekkel korábban, mikor még csak pletykaszinten suttogtak a viszályról, Winkler azt nyilatkozta, hogy nem utálja Hankst; érdekesség, hogy a már emlegetett Happy Days című sorozat egyik epizódjában Hanks is feltűnt, és egy jelenet erejéig össze is verekedett Winkler Fonzie-jával.

Az Egyik kopó, másik ebet 1989-ben mutatták be, vagyis Hanks és Winkler viszálya immár 30 éve húzódik, egészen a közelmúltig azonban a legtöbben nem is tudták, hogy Hollywood két legrendesebb embere nem kedveli egymást. A kutyás filmet végül Roger Spottiswoode fejezte be, hozzá tartozik a hivatalos rendezői kredit is; a film a mozikban siker volt, ám a kritikusok nem kedvelték túlzottan. Igazából csak a tévében lelte meg helyét, egy ideig a kertévék egyik kedvenceként itthon is állandó rotációban játszották.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.