Narancsblog

Nagy igazságtalanság érte nemzeti italunkat. Elmegyünk tehát a falig. Bepálinkázva általában sikerülni szokott. Sose halunk meg!

Náci párttal nem beszélgetünk. De a Jobbik szavazóival muszáj lesz.

Magyarországon szerzett szavazatai ellenére is kipottyanhat egy 5 százalék körüli párt a határon túliak voksai miatt. Ennek nemhogy a népszuverenitáshoz, de a normalitáshoz sincs köze.

Állítólag „a lakók tömeges panaszai alapján” „leplezte le” a hatóság a bűnösöket. Házmesterország bosszúért kiált.

50 ezerig figyeltük a létszámjelentéseket, s arra jutottunk, hogy a dolog így rendben van. Nem nagyon mondhatunk mást a március 15-ről mára halasztott rendezvényről sem: a végére összeszedték magukat.

Ezeken a pontokon szinte élni kezd a beszéd, legalábbis a maga patologikus módján: amikor a kormány iránti lojalitás megingása már az ország felprédálásával és hű híveinek földönfutóvá válásával egyenértékű, ott hirtelen megjelenik előttünk a hatalmát rettegve féltő, veszíteni legendásan képtelen ember.

Elhangzott nagy nyilvánosság előtt ez a mondat a PhD-ről, s az egész ország tudta, hogy egy szánalmas hazugság. Oszt’ jónapot.

Hiszen eleddig ahhoz szoktatott minket a kicsiny vezető, hogy busásan megjutalmazza a körülötte szorgoskodókat.

Fájó hiányosságot pótolt a kormány, amikor az eddig oly kevés elismerésben részesült Jókai Annának Kossuth Nagydíjat adományozott. Ráadásul nem akármilyen indoklással.

Biszku – érdemein kicsit tán túl is – úgy elviszi a balhét az egész kommunizmusért, az ötvenhatos megtorlásért, mint a sicc, egyedül. Már a szavak, a handabandázás szintjén, hisz a pere nyilván messze túl fog nyúlni a választás idején, s végül a kutyát sem fogja már érdekelni.