Egy kőolajban gazdag 90 milliós ország, ahol a lakosság fele valamilyen etnikai vagy vallási kisebbséghez tartozik. Nyugaton Irak és Törökország, délen a Perzsa-öböl menti monarchiák, északon Örményország, Azerbajdzsán és Türkmenisztán, keleten pedig Afganisztán és Pakisztán határolja. Vagyis konfliktusövezetek, nyílt háborúk és szunnita államok veszik körül, amelyekkel Irán a síita iszlám bölcsőjeként mindig is versengett.
Így nem csoda, hogy az ókori Perzsia, amellyel szemben Mohamed próféta egy új hitben, az iszlámban egyesítette az Arab-félszigetet, mára időzített bombává vált. Félő, hogy az iráni rezsim összeomlása hamarosan olyan belső zavargásokat vált ki, amelyek az egész régiót megrengetik. Nagyon veszélyes a helyzet; a tragédiát csak úgy lehet elkerülni, ha az irániaknak sikerül megszervezniük a politikai átmenetet a haldokló teokrácia és a szabad kormányzati rendszer között, amelyre tömegesen vágynak.
Ez történt Spanyolországban a francoizmus vége és a demokrácia bevezetése között. Természetesen az akkori Európa semmiben sem hasonlított a mostani Közel-Kelethez. Spanyolország békében élt, Irán nem, mégis: az irániaknak megvan ugyanaz az előnyük, mint fél évszázaddal ezelőtt a spanyoloknak. Nevezetesen, hogy a diktatúrájukon belül már kialakult egy olyan csoport, amely szakított a fennálló rendszer ortodoxiájával. Vannak reformerek, akik vagy maguk is változást akarnak, vagy pedig elég éles eszűek ahhoz, hogy belássák, erre van szükség.
Spanyolországban ezek főként az Egyesült Államokban vagy európai fővárosokban képzett technokraták voltak. Iránban ezek a férfiak és nők (!) egykor mind hittek az iszlám forradalomban, olyannyira, hogy néhányuk még a tömeges elnyomásban is részt vett, mégis eljutottak oda, hogy már nem tűrhetik tovább a rendszer korrupcióját, elvakultságát és a Közel-Kelet meghódítását célzó „kalandorpolitikáját”. Sokan közülük finoman már kifejezték az eltérő véleményüket a parlamentben, a sajtóban, a kulturális életben, sőt a legmagasabb hatalmi szinteken is. Mások odáig mentek, hogy nyilvánosan szakítottak a teokratikus rendszerrel, és reformerként elindultak a választásokon, polgármesteri, parlamenti képviselői vagy a köztársasági elnöki posztért.
Azok, akiknek a teokratikus hatóságok nem tiltották meg, hogy indulhasson a választáson, belső reformellenzékké váltak, és a rezsim gyorsan marginalizálta vagy teljesen megbénította őket, mint például Mohamed Khatamit, akit 1997-ben és 2002-ben elnöknek választottak. Volt, akit házi őrizetben tartottak, mint Mir Hoszein Muszavit, aki a 2009-es elnökválasztáson elindult a hivatalban lévő ultrakonzervatív Mahmud Ahmadinezsád ellen. Az a választás úgy végződött, hogy meghamisították a választási eredményeket Ahmadinezsád javára.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
