Mondjuk ki, Orbán Viktornak igaza volt: Magyarország lassan örökös miniszterelnöki pozíciójára készülő államférfija 2018-ban üzente meg az akkor még ajtónállóként dolgozó Havasi Bertalanon keresztül, hogy „a viták ideje lejárt”, és ehhez tartja magát azóta is. Volt idő, amikor ez nem volt egyértelmű, de szerencsére nekünk egy olyan miniszterelnökünk van, akinek ugyebár nem igaza van, hanem igaza lesz. 2018-ban ugyanis talán még lehetett is volna értelme a politikai vitáknak, sőt, visszagondolva szinte könnyes szemmel emlékszünk 2020-ból Varga Judit igazságügyi miniszter és Donáth Anna momentumos EP-képviselő néha elég rendezetlen, de azért valamiről mégis szóló csörtéjére. De hát az is öt éve volt.
Hétfő este ország-világ figyelhette, ahogy szakpolitikainak beharangozott vita keretei közt tulajdonképpen először találkozik egymással a Fidesz és a Tisza Párt: Takács Péter egszségügyi államtitkár Kulja András EP-képviselővel és szakpolitikussal ült le vitatkozni a magyar egészségügyről az ATV-n. A vita már azért is érdekes volt, mert ez volt az első olyan helyzet, hogy a Tisza konfrontálódni hagyott valakit, aki nem Magyar Péter. Magát a beszélgetést lehet elemezgetni onnantól kezdve, hogy Kulja kvázi egészségügyi influenszerként milyen kényelmetlenül érzi magát a kamera előtt odáig, hogy a Fidesz lassan már a pártszékház takarítóit küldi csak vitázni ellenzéki politikusokkal, de a végeredmény szempontjából mindegy.
Ennek a vitának ugyanis a világon semmi értelme nem volt,
épp annyira nem, mint sok-sok interneten látott kommentháborúnak – már persze azok közt, akik nem aktivistaként pötyögik be a zászló-zászló-szívet –, vagy annak, hogy különösebben mélyen ellenőrizzük, miben hazudik a miniszterelnök péntekenként. Orbán amúgy „a viták ideje lejárt” tézist annyival intézte el, hogy nekik titokzatos „gazdákkal” van dolguk, nem a magyarországi ellenzékkel, ezzel eleve kizárva annak a gondolatát, hogy valakinek csak úgy sajtát felindulásból nem tetszik a NER elmúlt tizenöt éve.
A hétfői produkció megint azt mutatta, hogy a viták idejének épp a magyar kormányzati kommunikáció vetett véget: Takács és Kulja ugyanis egyszerűen nem ugyanazokról az alapokról gondolkodnak. Közös alap nélkül márpedig lehetetlen vitázni: ha egy festmény minőségét szeretnénk megvitatni valakivel, akkor ugyanis jó, ha mindketten zöldnek látjuk a zöld színeket, különben már ott el fog sodródni a vita kurvaanyázásba, hogy ki milyen színt lát ott, ahol amúgy zöld van. Valami hasonló zajlott le a két politikus közt: Kulja a szomorú hétköznapi valóságot kérte számon Takácson, miközben Takács különféle számokkal érvelt, amelyek szerinte azt mutatják, valójában nem is áll olyan rosszul a magyar egészségügy. Akár jó is lehetett volna, ha nem tudnánk pontosan, hogy a Fidesz alapvetően csak a számukra kedvező eredményt mutató statisztikákat hiszi el – esetleg meg is hamisítják őket a kedvükért –, a Magyarországnak nem kedvezőről pedig például az Indexen magyaráztatják el, hogy nem úgy van az valójában, miközben a látható problémák megoldásával eleve annyit hajlandók foglalkozni, hogy bedobnak pár nagynak hangzó pénzösszeget. Esetleg hozzáteszik még, hogy 2006-ban ezzel szemben milyen kevés pénz jutott bármire, amire ők most többet költenek, természetesen az inflációs adatok ismertetését következetesen kerülve. Ez a taktika azért lehet célravezető, mert a néző biztosan nem fogja egyenként megkeresni az említett számokat, adatokat, értelmezni pedig pláne nem hivatott őket, a vitapartner pedig még ha mond egy másik számot, akkor is belemegy egy teljesen értelmetlen számdobálásba, aminél tényleg több értelme van nézni a falon száradó festéket is. A számok emlegetésével könnyen hitelt lehet szerezni a big data nevű szörnyűség bűvkörében telő 2025-ben is, és
messziről nézve tudományosabban is hangzik, mint hallani a hétköznapi valóságot a menekülő betegápolókról és a bezáró kórházakról.
A viták ideje azért járt le, mert a Fidesz bizonyító erejű számainak kevés köze van ahhoz, amiben mi mindannyian élünk, miközben a mindannyiunkat érintő helyzetek eleve annyira messze vannak tőlük, hogy Takács Péter is a Tisza Párttól tudta meg, milyen katasztrofális állapotok uralkodnak a szentesi kórházban. Ezeket ugyanis valahogy nem sikerült leírni számokkal, hiszen bármennyire is a reáltudomány-vallás ma az uralkodó, valójában a teljes valóság sem írható le pusztán számokkal, de ezt már nem én mondom, hanem Byung-Chul Han dél-korai filozófus. Sajnos az egésznek az lett a vége, hogy aki megnézte a vitát, annak valószínűleg fogalma sincs róla, hogy amúgy felmerültek-e egyáltalán valamiféle szakpolitikai javaslatai a hibák felismerésén kívül. Mert ha egy vitában az egyik fél szerint nagyjából jól teljesít az egészségügy, nem léteznek osztálybezárások és hosszú várólisták, csak jól hangzó statisztikák, akkor abból nehéz eljutni a megoldásig. Hiszen nincs is nagyon mit megoldani, de amit mégis meg kell, az már folyamatban van és holnapra kész lesz.
Senki ne gondolja, hogy csak az egészségügy ilyen kényes téma. A siker nélküli sikerpropaganda épp úgy hallható Lázár Jánostól, aki képes volt valamiféle közös akarat eredményének feltüntetni, hogy 15 éven keresztül leszarták a tömegmözlekedést, és persze ott van Nagy Márton, akinek egy 2022-es előadásán személyesen volt szerencsém hallani, hogy nem is tartaná szerencsésnek a csatlakozást az eurózónához, hiszen akkor nem tudnák kezelni a sokkokat úgy, ahogy a forinttal tudják. Ez mind-mind a valós társadalmi helyzetre való érzéktelenség, a túlzott zsenialitásba vetett hit, a kötelezően erőt és magabiztosságot sugárzó NER-politika összekeveréséből jött ki, megtoldva egy jó adag pökhendiséggel természetesen. Csupa olyan dolog, ami önmagában is elveti a vita lehetőségét, együttesen pedig kijön belőle az a kínszenvedés, amit hétfő este láttunk az ATV-n.
A teljes értelmetlenséget tökéletesen mutatja a vita utóélete: a teljes Fidesz kórusban magyarázza el, micsoda földbedöngölést láthatott az ország Takácstól, miközben a Tisza szerint Takács tette magát nevetségessé azzal, hogy fogalma sincs, mi folyik a magyar egészségügyben. Nyilván nehéz kimutatni egy vitán megszerzett vereséget, de azért ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor talán beismehetjük: nem nagyon tudunk elképzelni embert, akit ez a vita győzött volna meg arról, kire kéne szavazni majd 2026-ban. Márpedig ha nincs ilyen ember, akkor aztán tényleg teljesen felesleges nekimenni a műfajnak. Köszönjük meg azoknak, akik még azt a kurva zöld színt sem képesek zöldnek elismerni.
