Publicisztika

- mondta állítólag Kennedy elnök, de aztán a mellette álló tanácsadó diszkréten oldalba bökte. Ich bin ein Berliner, helyesbített az államfő, és a teret üdvrivalgás töltötte be, szegény, fallal körülvett nyugat-berliniek által. A hamburgerest végül egy McDonald´s előtt sütötte el, de ott meg nem értették, pomfrittel vagy anélkül, kérdezték fapofával, és az elnök zavart pónemmel somfordált odébb. Végül lelőtték Dallasban.

Nem is olyan régen, egy esős októberi hétvégén, mintha az Alpesek felől fújó hűvös szél cibálta volna az ablaktáblákat, a hülyeség megint bezörgetett a Mi Hazánk polgárainak otthonaiba. Amikor Deutsch Fidesz-alelnök szombat délután a rádióban többek szerint úgy kezdett egy mondatot, hogy hm, krrrhh, nos, hm, már a középkor óta, a polgárok riadtan rezzentek fel szendergésükből. Mi van már megint a középkorral? Deutsch persze csak Orbán pártelnök két nappal azelőtti kijelentését magyarázta az alkotmányon kívüli forgatókönyvről, ami, mint kiderült, úgy van, hogy nincs; kérdés, mit tartalmazna, ha lenne, autós üldözést vagy partraszállást, vagy olyan kúrós-kardozós lenne, mint a Tulipános Fanfan.

A hétvége kis sport-színese viszonylag kevés adón volt látható (portugál, szaúdi), mindenkit az olasz-angol derbi érdekelt. Pedig láthattuk a perui szurkolókat vajákolás közben: a válogatott képére a varázsló valami kukoricapehely-szerű cereáliát szór, miközben a ministránsok barbár táncokat lejtenek és wooodoo-babákat - vélhetően a selejtezőbeli ellenfelek - kínoznak.

Idén júliusban, a madridi NATO-csúcs után nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországot most már csak a magyar politikusok tudják meggátolni abban, hogy belépjen a NATO-ba - de akkor erre a lehetőségre csak legyintett az ember. Pedig hogy alábecsültük őket!

A múlt héten sikerült néhányszor Pécsi Ildikóval ébrednünk, szinte mindennapos vendége volt ő a televízió reggeli műsorának.

Szerbiában lezajlottak a köztársasági parlamenti választások, amelyeken mindenki vesztett, kivéve a Szerb Radikális Pártot. Bár a legtöbb mandátumot, 250-ből 110-et, a baloldali koalíció (Szerbiai Szocialista Párt, Egyesült Jugoszláv Baloldal és az Új Demokrácia) szerezte meg, mégis vesztesnek érezheti magát, hiszen megdőlt legyőzhetetlenségének mítosza. A baloldali blokk a tavalyi szövetségi választásokon 1 800 000 szavazatot kapott, az idei köztársaságin pedig 1 415 000-et. Kormányzóképes parlamenti többséghez nem jutott, tétlenségi politikája pedig az egy helyben topogásba kergette. Dayton után megtagadta a háborús politikát, de nem volt képes változni, modernizálódni, új eszméket megfogalmazni. Meg akarta állítani az időt. A nagy téli polgári tüntetések válságba taszították, amiből kilábalt ugyan, de elvesztette morális hitelét. Eredményesen taktizált, de céltalanul. A legnagyobb szavazótáborral rendelkezik, de bázisának nagy része azért szavaz rá, mert az hiszi, hogy utána rosszabb következik. Ez a párt a szerbiai reménytelenség haszonélvezője.

Ha a voksukra nem is, a cigányokra azért még fontos szerep várhat a választásokon. Kovászai lehetnek a helyi közösségeknek, ellenükben pártállástól függetlenül felsorakoztathatók a népek; bármely bizonytalan jövőjű polgármesternek csak meg kell pendítenie, hogy gond van a cigányokkal, és újraválasztási esélyei az egekbe ugranak. Két dologra kell csak ügyelnie. Ne bonyolódjon nagyon bele, elégedjen meg az egyszer már világméretekben bizonyított genetikai érvekkel, cigánynak vérét, tele sötét hajlamokkal, mindenki el tudja képzelni. Ha úgy érzi, hogy a helyi adottságok megengedik, és ő sem zavarodik bele, akkor mutatkozhat kicsit felvilágosultabbnak is: a kultúra általi meghatározottság gondolata a kollektív jogok és a kisebbségi önkormányzatiság világában abszolút szalonképes, mégis mindenki tudni fogja, hogy arról a kutyáról beszél, amelyikből sose lesz szalonna. De ami elég egy kocsmában, kevés lehet a választási győzelemhez. Azért meg is kell harcolni, vívni a rábízott közösségért, bátran képviselni helyi érdeket akár az országos sajtóban is. Sajnos a cigány erre a szerepre már alkalmatlan, ha csatára kerül a sor, elsunnyog, inkább külön ballag, elköltözik a városból, nem komoly ellenfél. Nem úgy az emberjogi harcosok, azok direkt ezért kapják a pénzüket. Itt van például az ombucman, egyáltalán, micsoda név az, hogy ombucman, meg hogy intézmény, amikor egyszerű cigánybérenc. De most megkapta, végre a pofájába merte vágni valaki, hogy coki neked jogi nyavalygás, egy a valóság, és azt mi lakjuk.

Ha Pokol elnöki főtanácsadó és az FKgP törvényjavaslata után felálló parlamenti médiaelemző központ, az állami sajtófejlesztési alap és a közvélemény-kutató bizottság csak úgy lesznek, lógnak bele a nagyvilágba, és nem jelentgetnek fel rendszeresen szerkesztőségeket, újságírókat és közvélemény-kutatókat, akkor semmit sem csináltak. Ha jól lehet érteni, mit is akarnak, akkor arról lenne szó, hogy pénzek újra fel- és elosztásával - mert egyes lapoknak több van, mint másoknak -, valamint a közvélemény-kutatások ellenőrzésével azt kéne elérni, hogy az a párt is népszerű és befolyásos legyen, amelyik egyébként nem.

György Péter, a neves esztéta, médiaguru és liberális közíró sajátos esszét publikált Az ó-új világ címmel. Első olvasás után úgy meredtem magam elé, mint lamer végfelhasználó a general failure-re. Legjobb esetben is csak annyit értettem, hogy a szerző be van rezelve.

Jó, hogy időben szóltak, egy jegyzékkel üzentek; annyira kínos lett volna, napon felmelegedett pezsgő, felsorakozott magyar küldöttség, a külügyminiszter még egyszer elpróbálja magában, hogy is kell szlovákul mondani, hogy "kerüljön beljebb, szomszédasszony", vagy hogy: "és mondja, ugye a brindza a sztrapacska titka?" - vagy amit már ilyenkor mondanak egymásnak, ha egyáltalán -, aztán még másnap délben is ott állnak, és nem értik, mi van.

Paszternák László szakszervezeti funkcionárius, az MSZOSZ szociáldemokrata platformjának vezetője (ez is jó, hogy egy szakszervezetben van szociáldemokrata platform, lehetne még billenő-, ízes, sőt tormás-mustáros platform is) még fontolgatja, kössön-e választási szerződést az MSZOSZ az MSZP-vel. Egyfelől jó lenne, ha néhány ágazati vezető továbbra is ott ülne a parlamentben, abból baj nem lehet, csendben vezetnék az ágazatot, neki a falnak, meg vissza, másfelől viszont az MSZP még mindig nem adta oda azokat az "értékes ingatlanokat", amiket pedig megígért az MSZOSZ-nek. Ez tiszta beszéd. Ebben az országban a "jelentős nagyságrendű" ingatlanokat az MSZP osztogatja, csekély viszontszívességekért cserébe. Paszternák amúgy elégedett a szocialistákkal, a tb-önkormányzatok ügyében például teljesítették, amit ígértek az érdekképviseleteknek, és mi csak csodálkozunk, né, nem is szólt az MSZP, hogy a tb-önkormányzatok kapcsán bárkinek is ígért volna valamit.

Azt írja Tamás Gáspár Miklós, hogy veszélyben lévén a magyar liberalizmus hagyománya, itt az ideje, hogy belépjünk egy pártba. (Tamás Gáspár Miklós: Most tessék belépni a pártba!, MaNcs, 1997. július 17.) Ki-ki a sajátjába természetesen. Nem vitatom a jeles közíró igazságait. Diagnózisával egyetértek. Való igaz, hogy a magyar liberalizmus válságba sodródott, vitathatatlan, hogy a közjó ápolása valamennyiünk kötelessége. Közjó nélkül nincs köztársaság. A mára kialakult bizalomhiányos, önző társadalmi közeg nemcsak Magyarország integrálódását fenyegeti, de az is kérdéses, hogy az ország meddig marad működőképes. Kialakul-e a megfelelő visszacsatolás a társadalom és a politika között, vagy a politika marad-e az, ami a mi tájainkon mindig is volt, úri huncutság, amelyet a közösség megvetően elutasít magától?

Ki telefonálhatott a Nyugdíjbiztosító székházába hétfő reggel? Hogy bomba van, kezit csókolom, az üzemegységben elhelyezve? Az illető mindenesetre jó búvóhelyet választhatott, mert mire az elnökválasztók átértek a Nyugdíjfolyósítóba, már ott is telefon várta őket, hogy ott se tessenek ülésezni, tisztelettel, mert ott is felrobbanik a krémium, ha sokat ülésez. Aztán az Egészségbiztosítóban dettó. Ekkor jelentette ki egy harcias matróna, egyfajta Dobó Katicaként, aki akár Bálint Attila MSZOSZ-szóvivő is lehetett, hogy az utcán is megválasztják, akit meg kell, vagy a Duna jegén, vagy Eger várában! És így is lett. Hogy pontosan kiket és hogyan és mi végre választottak meg, azt nem sokan értik Magyarországon, és egyáltalán nem biztos, hogy nem éppen ez a cél.