Idén júliusban, a madridi NATO-csúcs után nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországot most már csak a magyar politikusok tudják meggátolni abban, hogy belépjen a NATO-ba - de akkor erre a lehetőségre csak legyintett az ember. Pedig hogy alábecsültük őket!
A dolog ugye úgy kezdődött, hogy a Fidesz, amit nagyon zavart az, hogy valamiben (a NATO-csatlakozás ügyében) nemhogy nem tudja ütlegelni a kormányt, de egyenesen támogatnia kell, kitalálta: legyen a népszavazás ügydöntő (és nem véleménynyilvánító, ahogy azt a koalíció eredetileg tervezte). Ez nagy baromság volt, és nagy képmutatás is, hisz a fiatal demokratáknak nem a be-lépési vagy nem belépési döntés demokratikus legitimitása feküdt szívén, vagy a népszeretet, hogy hát most már a nép is szólhasson bele valamibe szegény - nem ez volt a fontos, hanem a kormány vegzálása: de rendben. A jó ötletre még jobb volt a tromf: a Horn Gyuláé, aki az akkor legfrissebb közvélemény-kutatási adatok birtokában (hetvenhat százalék a NATO mellett) úgy döntött: ha ügydöntőt akartok, hát legyen ügydöntő, nekem senki ne mondhassa, hogy nem szeretem a szegény népet. No, ekkora baromság után a NATO-csatlakozás dolga egy kicsit már tényleg kezdett rosszabbra fordulni, csak állt szegény csatlakozás a sarokban és hülyén nézett: ahelyett, hogy örülnének neki a magyar politikusok, és megpróbálnának felnőtt, sőt TGM-mel szólva fölnőtt módon viselkedni, inkább csak egymást izélgetik, és nem is törődnek vele. És tényleg. Horn Gyula öröme, hogy túljárt a Fidesz eszén, csak addig tartott, míg a NATO-népszavazást - megint a Fidesz kezdeményezésére - össze nem kapcsolták az úgynevezett földkérdésről szóló népszavazással. Merthogy úgy olcsóbb. Na ja. Ne fizessen már az a szegény nép annyit. Innentől kezdve aztán már minden józan ésszel vagy, uram bocsá´, nemzeti érdekkel szemben a kibaszósdi logikája érvényesült. A marginális jelentőségű és merőben politikai okokból és demagóg módon az ellenzék által kreált földkérdésben kiírandó népszavazás kis híján magával rántotta a semmibe a NATO-csatlakozásról kiírandó népszavazást is: ha nem lett volna az egyik, nem lett volna a másik sem, és ennek érdekében be volt vetve az ombudsman, az Alkotmánybíróság, Göncz Árpád, a Házmester Internacionálé és kisebb, jelentéktelenebb alföldi tánczenekarok. A hosszú hónapokig gyűlő káosz, mint valami gonosz köd, hirtelen elborított mindent, és megváltoztatta a dolgok súlyát és kontúrjait: Lezsák kétszázezer aláírása egy pillanatra fontosabbá vált, mint Magyarország NATO-tagsága; a most már nyíltan a szélsőjobb szavazataira is ácsingózó Orbán Viktor a csatlakozás menetrendjének esetleges felborulása miatt a kormányt tette volna felelőssé: "a helyzet súlyos", mondta aggódó arccal, miközben a helyzet őmiatta olyan, amilyen; a földügyben "a nemzet stratégiai értékeiről" hablatyoló öregembereket mintha maguk az oroszok álmodták volna valósággá; a hetvenkét százalékos kormánytöbbség meg bárgyún elviselte, amint hülyét csinálnak belőle, és közben még alájuk is játszott, és nagyon ravasznak is gondolta magát.
Egy pontig.
A lapzártánk után kezdődő parlamenti végszavazáson a kormánytöbbség minden valószínűség szerint megszavazza majd a három kérdést, mégpedig úgy, ahogy ők akarják. Az ellenzéknek nem lesz módja, hogy a népszavazást megakadályozza; az egyetlen fontos, a NATO-ra vonatkozó kérdést ily módon megválaszolhatják majd a magyarok novemberben. A kavarásnak vége lesz, a NATO-csatlakozást nem lehet majd ezután különféle nyakatekert módokon belpolitikai célzatú zsarolásra és demagógiára felhasználni. A födtulajdonra vonatkozó másik két kérdés miatt viszont még sokáig demonstrációktól és fogaknak csikorgatásától lesz hangos az ország. De ezt az ország valahogy csak kibírja.
