Tizenhét vagy tizennyolc esztendővel ezelőtt a párizsi Magyar Füzetekben közöltem politikai esszét evvel a címmel. "A magyar kérdés"-nek a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején azt tekintettem: képesek-e a bontakozó demokratikus és reformerők demokratikus választ adni a trianoni csonka országon kívül élő kisebbségi magyarság romló helyzetéből fakadó veszedelmekre. A magyar nacionalista értelmiség - amelyet az akkori bonyolult helyzetre tekintettel nem bíráltam nyíltan, hiszen az denunciálás lett volna: ezért viszolyogtam a korabeli "urbánus-internacionalista" polémiától a "népiek" ellen - az idő tájt a szovjet-román ellentétre spekulált, és a "nemzeti" követeléseket elválasztotta a demokratikus megoldások keresésétől. Ezen aztán egy időre drámaian változtatott Csoóri Sándor bátor előszava Duray Miklós híres, bár nemigen olvasott könyvéhez.
A rendszerváltás - ellenkező látszatokra nem hederítve - elsodorta ezt a problematikát, hiszen a nemzeti kisebbségek Kelet-Európa-szerte puszta áldozatokból politikai szereplőkké váltak, és csonka-Magyarországon nem a demokratikus érzület fokmérője immár a kárpát-medencei magyarság kérdésköre fontosságának fölismerése: 1989 decembere óta - a romániai forradalommal való (bár azóta keveset emlegetett) nagyszerű magyar szolidaritás, a kelet-európai kiengesztelődés és testvériesülés lehetőségének váratlan fölbukkanása, továbbá a nacionalizmus-etnicizmus funkcióváltozása miatt - ez már csakugyan külpolitikai, európai-nemzetközi politikai kérdés. Ennek vannak szomorú következményei is: a csonkamagyar és a kárpát-medencei kisebbségi magyar kultúra még soha nem volt távolabb egymástól, mint ma - az erdélyi, felvidéki, bácskai, kárpátaljai magyarok ma mint bevándorlók, áttelepülők, menekülők, feketemunka-vállalók tűnnek föl a csonkamagyar közvélemény előtt: megszületett a magyar-magyar xenofóbia.
Az alapszerződések megkötése óta, amint azt megírtam tavaly a Népszabadságban (egyidejűleg megjelent a Romániai Magyar Szóban és a kolozsvári Szabadságban is), a helyzet dinamikája teljesen új, amit tovább fokozott a NATO- és EU-tagság dimenziójának megjelenése (lásd alább) és - ami ennél talán még fontosabb - a romániai változás, az ottani liberális-kereszténydemokrata-szocialista-RMDSZ-kormány megalakulása és megindítóan nagyvonalú, nagyszabású kisebbségi és külpolitikája, amely legalább akkora fordulat Kelet-Európában, mint a boszniai háború, csak ellenkező irányban (de sajnos a jó hírek nem hírek).
"A magyar kérdés" - a nemzeti érzésnek, a köztársasági politikai közösség szolidáris érzületének, a közhaza észképzetének tartalmára vonatkozó kérdés, amelynek firtatásával tavalyelőtt-tavaly (Magyar Hírlap, MaNcs) őrültül heves, de máris elfelejtett vitát volt szerencsétlenségem kiválthatni - azonban továbbra is fönnáll. Két időszerű összetevőjét fogom elemezni: a cigány problémát és az "európai" dilemmát.
Dedikáció
Solt Ottiliának, Csalog Zsoltnak, Fekete Évának.
Kelet-európai apartheid
Amint az a Le Monde augusztus 15-i számában (és korábban a The Guardianban is) olvasható volt, a prágai Nova TV - annak a Palmer-Lauder-féle konzorciumnak a távolbalátó-állomása, ha jól tudom, amelyet magyarországi működéstől elütött a Révész Tamás-féle szocnac konspiráció - történelmet csinált. Meginterjúvoltak néhány Kanadába menekült cseh romát, akik elmondták, hogy végre biztonságban és szabadnak érzik magukat, mire föl a csehországi cigányok ezrei ostromolták meg a prágai és bécsi kanadai nagykövetség konzuli osztályát bevándorlóvízumért, persze hiába. Václav Klaus cseh miniszterelnök jobboldali pártjának, az ODS-nek egyik területi vezetője röpülőjegyre kezdett gyűjteni a távozni szándékozó romák számára, egy másik ODS-tisztségviselő pedig a cigányok városokból való deportálását indítványozta. A képmutatás cseh nagymesterei - Havel elnök és Klaus miniszterelnök - sopánkodni kezdtek, hogy mindez árt Csehország nyugati jó hírének: többnyire ezt szokás az "emberi jogok" kelet-európai és közép-, illetve dél-ázsiai, latin-amerikai és afrikai szinonimájának tekinteni. Az undorító Kínai Népköztársaság - KKP sárgaellenes rasszizmusnak, az izraeli kormány antiszemitizmusnak, Szíria és Pakisztán iszlámellenes "orientalizmusnak" (vö. Edward Said) szokta tekinteni, ha bírálják jogsértéseiket, hogy az "ázsiai értékekért" síkra szálló szingapúri rendőrállamról ne is beszéljünk. Mindezt a néhai Andropov elvtárstól jól ismerjük, kár is erre szót vesztegetni. A mai lap írja (The Sunday Telegraph, augusztus 17.), hogy a prága-torontói járatok novemberig megteltek (látogatóvízum-kényszer nincs Kanada és a visegrádi országok között). A teplicei jobboldali polgármester továbbra is kedvezményes röpülőjegyeket osztogat a helyi romáknak, míg a cseh kormány segítőkész nemzetiségi bizottsága közli, hogy a munkaviszonyban álló cseh cigányok egyharmada bűnöző. A menekülni, kivándorolni szándékozó cseh romák számát már tízezrekben mérik.
Tudjuk jól, hogy a helyzet másutt sem biztatóbb Kelet-Európában. 1994-ben, a szocialista-liberális kormány hivatalba lépésével időlegesen megszűnt a hivatalos antiszemitizmus (és ezt az általam kőkeményen bírált magyar szoc/lib kormány egyik legnagyobb érdemének tekintem), amint 1996-ban a romániai lib/szoc elnökség és kormány hatalomra jutásával szünetelni kezdett az addigi ottani hivatalos magyarellenesség és antiszemitizmus - de ez nem jelentette egyben a fajüldözés megszűnését. Sajnos. A kisebbségi önkormányzatok és a kisebbségek esetleges jövőbeni parlamenti képviselete: merő szemfényvesztés. Azon a téves, ám roppantul jelenkori hipotézisen nyugszik, miszerint - mivel mindenki ÖNZÕ ÁLLAT - az egyes csoportok csak önmagukat képviselhetik, hiszen (s ez a bújtatott premissza) az igazságosság és a méltányosság mint az egész köztársasági politikai közösség, azaz a nemzet általános érdeke, más nevén KÖZÉRDEK, egyszerűen NEM LÉTEZIK, puszta név. Ez természetesen a modern demokrácia alapelvének - a képviseleti népkormányzat posztulátumának - a kétségbe vonása mind a multikulti-baloldali, mind az etnicista-rasszista-sovén-jobboldali biopolitika oldaláról (vö. Heller Ágnes akadémikus megrendítően okos szövegeivel e tárgyban). A kisebbségi "önkormányzat" drága és korrupt kirakatrendezési manőver (bár kiötlőinek jó szándékát nem vonom kétségbe). Ha valaki komolyan vette volna Magyarországon a liberális demokráciát és a cigány érdekek képviseletét, akkor ma nemcsak Hága Antónia, hanem Daróczi Ágnes, Horváth Aladár, Osztojkán Béla, Zsigó Jenő is SZDSZ-képviselő lenne, és a cigányok kitelepítését szorgalmazó, a törvényekkel és a Magyar Köztársaság alkotmányos és államrendjével nyíltan szembeszálló "helyi szervekre" lecsapott volna az önkormányzatok fölügyeletét ellátó szabadelvű belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes. (A mondat leírása óta eltelt hónapban sok rokonszenves nyilatkozatot és lépést tett. Éljen.) Nem is szólva itt az ügyészségről, amelynek szintén közbe kellett volna lépnie. Romániában és Bulgáriában napirenden vannak a cigányellenes pogromok - ezeket az ottani rendőrség passzívan tűri -, Csehországban, Kelet-Németországban és egyebütt szélsőjobboldali rohamosztagosok támadják és bántalmazzák a romákat; egész Kelet-Európában népszerű a lakosság - értsd: a fehér többség - körében a cigányokat érintő, egyelőre többé-kevésbé békés etnikai tisztogatás eszmé;je; mindez persze nem új, világszerte tiltakozni szoktak, ha színes szomszédok költöznek az utcába, de manapság Nyugaton, ahol még egyáltalán eltűrik, ezt nem a pogrom és a hatósági visszaélés eszközeivel, hanem magánzsebből származó pénzzel szokás elintézni.
A különféle magyar "polgárőrségek" és "őrző-védő" bt-k vidoran terrorizálják roma honfitársainkat, anélkül, hogy az úgynevezett liberális közvélemény - amely az egyébként nem elhanyagolható zsidó sérelmekre oly érzékeny, joggal - kiabálni kezdett volna. Igaz, ez a közvélemény nem is eléggé tájékozott; a médiák, s ami különösen fontos lenne, a helyi újságok, rádió- és tévéállomások elzárkóznak a fajüldöző incidensek tárgyilagos ismertetésétől; a cigányok kitelepítését célzó fasiszta kezdeményezésről csak a Népszava tudósított kellő terjedelemben, amiért tisztelet illeti.
A helyzet igen rossz, és senki nem nagyon beszél róla őszintén; a hivatalosság bágyadt emberi jogi és humanitárius közhelyeket hajtogat, a fehér "hallgató többség" pedig a cigány polgártársainkkal való együttélés tagadhatatlan nehézségeit bűnügyi kérdésnek tekinti, és valamiféle szegregációt kíván. A mainstream sajtó rasszista elszólásaiból is kiviláglik: a fajüldöző előítélet és babona az iskolázottabb középrétegeket is megfertőzte. Öncenzúránk jobban működik, mint kelet-európai szomszédainké (ami helyes), de szembe kell néznünk vele, hogy a rasszizmus immár: magyar kérdés.
Kétféle egyenlőség
Valamely szabad politikai közösség egyenlő méltóságú és egyenjogú tagjainak egyenlőségéről kétféle értelemben beszélhetünk, ú. m. (1) a HIERARCHIA és (2) az ELOSZTÁS tekintetében. Ugyanis a szabad társadalomban az állam igen keveset tehet az informális szociális hierarchia és a gazdasági egyenlőtlenség ([in]equality of outcome) befolyásolására, amiért a szocialisták már két évszázada bírálják, de ez a szocialista bírálat manapság nem különösebben népszerű vagy hatékony (ami önmagában még nem jelent semmit). A politikai egyenjogúság és a kifejezési szabadság - amelyek közege a szabad nyilvánosság - éppenséggel kiélezi a különféle kulturális, faji, területi, gazdasági csoportok egymásról alkotott véleményének relevanciáját. A premodern-preliberális, pl. rendi társadalmak rögzített hierarchiája nem keltett vitát: tudni lehetett, ki van fönt, ki van lent - a francia vilain, angol villain (a. m. "hitvány", "bűnöző", "gazember") a "falusi" szóból származik (későlatin villa, a. m. "falu"), a magyar paraszt szó a szláv "együgyű, hülye" jelentésű kifejezésből ered (vö. prosztó), a Weib (a. m. "menyecske", "fehérnép") azért semlegesnemű a németben, mert a semlegesnem az ősi indoeurópai lelkes/lelketlen, élő/élettelen dichotómia "élettelen" maradványa, ti. a nőknek nincs lelke, ugyebár. Középkori versek nyíltan gúnyolják a testi hibás, beteg és szegény embereket.
Ahol - mint a szabad társadalmakban - a hierarchia nem adott, az egyes embercsoportok értéke vita tárgya. A vita nem mindenütt olyan kendőzetlenül nyers, mint nálunk (lásd az ún. "értelmiség" szüntelen pimasz glorifikálását a melldöngetés és a rinya sajátos kombinációja révén), ahol az univerzalizmust - amely a szabad civilizáció alapja - aláásta az a nézet, amely szerint mivel mindenkit csakis az önérdek irányít, mindenki csak saját magát, illetve csoportját képviselheti, senki nem lehet tárgyilagos, méltányos, igazságos, netán nagylelkű. Ezért az egyes csoportok küzdelme a szimbolikus szférában a hobbesi természeti állapot átültetése a médiademokráciába. Síkra szállni valakiért: nyilván a konspiratív hidden agenda része, ha az a valaki nem én magam vagyok vagy olyasvalaki, akivel szimbolikusan "azonosulhatok" (ezt erről a cikkről is ki fogja mutatni a "nemzeti konzervatív" kalózlobogó alatt hajózó fasi pasi a maga mérsékelt nemzeti-ellenzéki lapjaiban).
A kelet-európai roma közösségek ebben a szimbolikus harcban, amelynek nagyon is valóságos célja az informális szociális hierarchiában elfoglalt helyünk (úgymond "hatalmunk") módosítása előnyünkre, nagyon pocsékul állnak. A cigányok marginálisak, szegények és népszerűtlenek, ezért a rájuk vonatkozó babonák, előítéletek, híresztelések befolyásolására nem nyílik módjuk. Híveik és védelmezőik elvont módon az emberi és polgárjogaikért bocsátkoznak küzdelembe, nem azt terjesztik: a romák fantasztikusan jó fejek, érdemes őket megismerni és szeretni, és megérdemlik, hogy szeressék saját magukat.
Márpedig a hierarchia módosítására - azaz a romák helyzetének javítására - az emberi jogi védelem nem elegendő: a cigányok nemcsak arra vágynak, hogy a demokratikus magyar rendőrség-polgárőrség-nemzetőrség-munkásőrség ne üsse-verje őket habókra, hanem arra is, hogy elismerjék, magyarán: szeressék őket. A szeretet igenis politikai kérdés, az informális szociális hierarchiában elfoglalt szimbolikus-"hatalmi" hely kérdése.
Mit tart a romákról a demokratikus magyar közvélemény azon fölül, hogy lopnak, piszkosak, ragályos betegségeket terjesztenek, alkoholisták, kábítószer-élvezők és írástudatlanok?
A cigány ember a magyar politikai folklórban spontán, érzéki, érzelmes, muzikális, állhatatlan, gyermekes, felelőtlen, a pillanatnak élő, buja-promiszkuus, önmegvető, vallásos-babonás.
A figyelmes olvasónak azonnal föltűnik, hogy a cigányoknak tulajdonított jellemvonások megegyeznek a patriarchia legjelesebb századában, a tizenkilencedikben a nőknek tulajdonított vonásokkal, az atyáskodó brit gyarmatosítók a színes népekről, az amerikai Dél ültetvényes ókonzervatívjai pedig a niggerekről véltek efféléket: a domináns fél - a fehér hím - "nőies", "irracionális", "prelogikus" (Lévy-Bruhl) elméjűnek képzeli az elnyomott felet.
Amióta a szabad, ám egyenlőtlen társadalmakban nyílt vita folyik az informális szociális hierarchiában elfoglalt szimbolikus-hatalmi pozíciókról, mindig a NÕI szituáció a kisebbrendűség reprezentatív metaforája. (Egy barátommal a hetvenes években áttekintettük az interetnikus szexuális kapcsolatok ábrázolását a román és a romániai magyar irodalomban: az ábrázolt esetek több mint 90 százalékában a férfi volt a román, a nő a magyar. Hát persze.)
A figyelmes olvasónak az is föl fog tűnni, hogy ez a tulajdonság-lista nem csupán a fajüldözők listája, hanem a romák ún. barátaié is. Dicséret formájában. A cigánybarát fehér ember a mai Magyarországon irigykedést negélyez a romák "hitelessége" (autentikussága), "zsigeri" (kösz szépen) vallásossága, művészi érzéke és a "jó szex" iránt - amiben egyébként kételkednünk kell: az alkoholos szubkultúrákban tengődő szegények nemi élete ritkán irigylésre méltó; ez csak rasszizmusba oltott középosztályi neurózis. De a cigánybarát ROMANTIKA ugyancsak "nőiesíti" a romákat. Amint valamely társadalom elfogadhatatlannak tartja valamely csoport elnyomását, megvonja tőle az "irracionális", NÕI tulajdonságokat, pl. ma - a feminizmus és az egalitárius demokrácia hatására, hála Istennek - már nem mer "irracionális"-NÕI vonásokat tulajdonítani a NÕKNEK sem; a zsidókra alkalmazott politikai metaforák is erőteljesen megférfiasodtak! Hiszen a zsidóság nem elnyomott kisebbség többé, már a néhai Szovjetunió utódállamaiban sem, ahol az antiszemitizmus nem csak hivatalos ideológia volt (Andropov et.-nak ennyi maradt a szocializmusból), hanem a numerus clausus élő gyakorlat. Ám a zsidók női tulajdonságait adottnak tekintette a századforduló legnagyobb filozófiai bestsellere - Otto Weininger: Nem és jellem; magyarul is több kiadást ért meg, ha jól emlékszem, Gábor Andor fordításában -, amely egyszerre volt Hitler és Wittgenstein kedvenc könyve; a zsidó eredetű szerző egyszerre volt nőgyűlölő és antiszemita (vö. Misha Kavka: "The >>Alluring Abyss of NothingnessNew German Critique 66, 1995. ősz, pp. 123-145). Ma már a zsidó férfi a kvintesszenciális macho a populáris amerikai irodalomban és filmben, racionális és agresszív: a sztereotípiák megfordultak.
A domináns-racionális-szociális hím szembeállítása az alávetett-"biológiai"-aszociális nővel persze ősi, Bachofen minden zseniális kételye ellenére. Korunk egyik legnagyobb nyelvtudósa - kiegészítve Georges Dumézil és Louis Dumont kutatásait - kimutatta, hogy az apa & anya, fivér & nővér ősi indoeurópai képzetei nem szimmetrikusak: a *máter fogalma biológiai, a *swesor (a. m. "nővér") fogalma is, de a *pater és a *bhráter (a. m. "fivér", gör. phrátér) szociális fogalmak, hím-testvérületek és mitológiai vonzatok elegyei (Émile Benveniste: Le Vocabulaire des institutions indo-européennes. I. Économie, parenté, société, Párizs: Les Éditions de Minuit, 1969, 2. könyv, de kül. pp. 209-215).
A marginális csoport szimbolikus "feminizálása" nézetem szerint a rasszizmus egyik ismérve. A romákkal kapcsolatban - és ezt a roma értelmiség is interiorizálja: a cigány irodalmi önábrázolás "vad", "kusza", "pánszexuális", "spontán", "forró": orientalizáló és feminizáló; ez nem újdonság: a háború előtti magyar-zsidó irodalom tele van antiszemita sztereotípiákkal, beleértve a "diadalmas árja hímet", br. Hatvany Lajostól Komor Andrásig és Zsolt Béláig - a ZENE sztereotípiájának fontosságát kell kiemelnem.
Cigányzene
Az úgynevezett cigányzene - álmagyar műzene, "magyarnóta", szolgáltatás a dzsentroid középosztály számára - volt az a pont, ahol a romák láthatóvá váltak az európai fehér közép- és fölső osztályok számára: Dankó Pista, Rigó Jancsi, Patikárius Ferkó az arisztokrácia "magyar" önértelmezésének eszközei voltak (lásd Justh Zsigmond naplóját: a "cigányozást" - ad notam: húzatni a cigánnyal; ácsi! - tekinti Párizsban annak, ami benne magyar; a "cigányozásnak" sok más emlékezetes irodalmi ábrázolása is van; gondoljunk Móriczra).
Ma nálunk a bartókiasan "hiteles", nem szolgáltató jellegű cigány folklór népszerű - és méltán, hisz csodálatos - a multikulti-avant-garde, független baloldali fiatalság körében. Ebbe sok romantikus-rasszista előítélet keveredik: az IMPROVIZATÍV SPONTANEITÁS kultusza, a prelogikus-preszociális-premodern állapot iránti mitikus nosztalgia - ahogy a húszas-harmincas évek baloldali fiatalsága a Bartók és Kodály által fölfedezett autentikus ősfolklór iránt, a dzsessz és az afrikai szobrászat iránt, a hetvenes évek "haladó" pesti fiatalsága a székelyek és a csángók iránt lelkesedett: az elnyomottak iránti rokonszenv elegyedett itt (és elegyedik ma is) a feminizáló-orientalizáló rasszista romantikával. Ez sem újdonság Osszián, Des Knaben Wunderhorn és a Vadrózsák óta. Aida!
Bár gonoszság volna a cigányság romantikus-szentimentális barátait a romák fajgyűlölő ellenségeivel összekeverni, nézeteik között zavarbaejtő analógiák tapasztalhatók - ezek persze a probléma nehézségéből és kibeszéletlenségéből erednek.
A "törvényszegő", "lázadó", "bűnöző" sötét árnyképe az utókádárista ochlokrácia (vulgo: tahó/bunkó irányzat) és a rasszista (szélső)jobboldal körében; a "törvényszegő", "lázadó", megzabolázhatatlan nonkonformista csodálata a liberálisok között a független baloldalon - Haramiák, CARMEN, Rózsa Sándor a lovát ugratja és í. t. A tizenkilencedik században az anarchisták és a nem-marxista szocialisták folytatták a romantikus briganti kultuszát, és forradalmi potenciált sejtettek benne (lásd például Victor Serge emlékiratait, de az Ördögöket is!).
A fiatal, még forradalmi liberális Hegel egészen proudhoniasan ható korai erkölcsfilozófiai művében, "A szabadság avagy a negatívum avagy a bűntény" című fejezetben (G. W. F. Hegel: System der Sittlichkeit [1802/3], ed. G. Lasson, Phil. Bibl. 144a, Hamburg: Felix Meiner, 1967, pp. 446-460) elmeséli, hogyan semmisíti meg a tiszta, azaz negatív szabadság azt, ami tárgyi. Hegel hasonlata itt a LOPÁS. A törvénytelenül gazdát cserélő tárgy: tárgy marad. Ami-aki sérül, az a birtokló szubjektum. Tárgyisága, a tulajdon objektivitása semmisül meg. A tolvajlás tiszta szubjektivitást teremt, megszünteti a tulajdonos tárgyiságát az eltulajdonított objektum közönyös változatlansága révén. Az objektivitást csak a bosszú (a. m. büntetőjog) állítja vissza.
A szabadságnak és a normaszegésnek ez a közelítése a par excellence romantikus álláspont (éppen ezért ellenezte dühödten Carl Schmitt) - ennek a töredezett, elmaszatolódott maradványait födözhetjük föl a cigánysággal kapcsolatos (pro & kontra) attitűdökben. A lázadás mint olyan eszményítése az örök baloldal sajátja. A lázadás mint olyan démonizálása az örök jobboldalé.
Ámde a modern liberális demokrácia mindevvel semmit sem kezdhet. Ugyanis a szabad köztársaság politikai közösségének, a szabad nemzetnek a tagjai, a honpolgárok mibenlétének ("kifeneségének") a meghatározása nem empirikus, hanem axiomatikus. Függetlenül attól, hogy kicsoda milyen szimbolikus pozíciót foglal el az informális szociális hierarchiában, a szabad köztársaság polgárát racionális lénynek kell "tételeznünk".
Miért?
Azért, mert a politikai közösség szolidaritása a modern államokban nem személyes ismeretségen, nem érzelmeken, nem hagyományokon és nem szokásokon alapszik. Ezek mind színezik, módosítják és esetenként akadályozzák a honpolgári szolidaritást, de szükségképpen sajátosak, lokálisak és kulturálisak lévén, az igazságosságon és a jog uralmán épülő szabadelvű-alkotmányos rendet nem definiálhatják - ahhoz, hogy a jogegyenlőség illegitim kényszer és a közszabadság sérelme nélkül érvényesüljön, föl kell tételeznünk, hogy a honpolgárok racionális cselekvők, akiket mint honpolgárokat a közérdek morális fölfogása motivál.
Hogy a honpolgárok empirikusan is ilyenek legyenek, ahhoz persze reform szükséges: a nyomor fölszámolása, a jogrend kiváltságok nélküli érvényesítése, a műveltség elterjesztése, hazafias-erkölcsi nevelés. De ezek - témánk szemszögéből -csak eszközök. Nekünk nem a de facto egyenlőségből kell kiindulnunk (hiszen az nem létezik), hanem abból az axiómából (nem leíró hipotézisből), miszerint a politikai közösségben - a kulturális asszimiláció és konformitás fokától függetlenül - mindenkinek racionalitást tudunk be. Ennek az axiómának a folytonos és megalkuvás nélküli képviselete az informális szociális hierarchiát is módosítani képes.
Nem azt állítom, hogy a romák és a magyarok egyformák. Nem azok, és nem csupán a romák marginalitása, szegénysége, kiszolgáltatottsága és üldözöttsége miatt. Nem is a fehér bőrű többségnek az asszimilációval kapcsolatos ambivalenciája miatt (elvárjuk, de nem engedjük; megköveteljük a fájdalmas önföladást, de nem hiszünk benne és nem jutalmazzuk). A szabadelvű politikának a honpolgárban azt kell néznie, ami politikai: és ez a ráció.
A hazafiság amor intellectualis - áldozatkészség a köz javára, jó cselekedetek ("euergetiszmosz", mondta az athéni polgár), a haza védelme. A közhazának minden jogalanynak számító személy a tagja; aki ezt a nemzet (az ország lakosok, honpolgárok egyeteme) bármely tagjától megtagadni óhajtja, az a demokráciában: hazafiatlan.
Ami a fasi pasi és a naci maci mai, sajnos harmonikus együttműködésében kínos, az a virtuális honárulás. Abban semmi patriotizmus nincs, ha valaki egy országban csak némelyek boldogulását óhajtja. Az csak önzés, és mint ilyen, nem politikai, hanem magánjellegű, mint a korrupció. Hogy Ungváry Rudolf egy régebbi mondatát parafrazáljam: tisztességes ember nem rasszista - a többinek pedig tilos. (Fölhívnám a figyelmet a családi pótlék három gyerek fölötti korlátozására, amelyet nyíltan javasol Pokol Béla a Magyar Nemzet szeptember 24-i számában. A szerző nem titkolja, mire gondol.)
A magyar nép érdeke (és "magyar nép"-en itt nem az etnikailag magyar fehér többséget értem - Curka, Zacek, Lezák, Chrudinák, Bencik, Sesták, Stefka, Franka, Machovec, Alexa, Schamschula ebben az értelemben szintén magyar emberek -, hanem a szabad Magyar Köztársaság teljes politikai közösségét, amely kulturális tekintetben persze elsöprő mértékben "históriai magyar", nem pedig pl. szlovák) a diszkriminációtól mentes közszabadság. Ugyanis csak a közös szabadság lehet kielégítő morális és egzisztenciális indoka a hazaszeretetnek.
Amennyiben a haza - vagy szimbolikus reprezentációi, és az ez utóbbiakat megtestesítő hatóság - a honpolgárok egy része ellen fordul, akkor a megbántott kisebbség részéről a hazaszeretet: mazochizmus. Könnyű ma nekem Pesten vagy Nyugaton románbarátnak lennem: Erdélyben -mi tagadás - nem voltam az. Amennyiben azonban a honpolgárok egy része (mint pl. a cseh romák) nem szeretheti a hazáját, akkor a honpolgárok szabad közösségének, a demokratikus köztársa-ságnak -lőttek. Esetleg szó szerint.
Amikor 40 évvel ezelőtt az arkansasi kormányzó kihívta a Nemzeti Gárdát, hogy - szemben a Legfölső Bíróság ítéletével - megakadályozza, hogy a Little Rock-i általános iskolába fekete tanulókat írassanak be, akkor bizony, feleim, a központi kormány kirendelte a szövetségi haderőt, amely bizony rohamsisakban és szuronyt szögezve szegélyezte kilenc fekete kisgyerek útját a műveltséghez és fölvilágosodáshoz (nem úgy, mint Vásárosnaményban), és polgárjogi harcosok tízezrei vonultak a Mély Dél utcáin, a helyi lakosság kőzáporában, tiltakozni a szegregáció és diszkrimináció ellen (nem úgy, mint Sátoraljaújhelyen). Hol van a magyar honvédség? Hol vannak a magyar szabadelvű népuralmisták?
Hazaszeretet szabad társadalomban csak úgy lehetséges, ha minden honpolgárt racionális alanynak tekintünk. Máskülönben nemcsak a szabadság és jogegyenlőség vész el, hanem maga a köztársaság is szétmállik. (Közösségi szolidaritás, felebaráti szeretet és istenszeretet összefüggéséről lásd: Hannah Arendt: Love and Saint Augustine, Chicago & London: The University of Chicago Press, 1996, III. rész, kül. pp. 106-112.) Közömbös, hogy némely honfitársaink jó muzsikusok vagy jó szeretők-e (ennek a feszegetése a rasszista romantikához tartozik: Frunda György RMDSZ-elnökjelöltnek elvakult sovén román szenátortársa magasztalta a "magyar csajokat" a bukaresti fölsőház nyilvános ülésén egy landeszmanias fejtegetésben - ismerjük ezt).
A magyar kérdés - a nemzet politikai identitásának kérdése - ma így hangzik: képes-e a törvénytisztelő, rendszerető, biztonságra vágyó többség belefoglalni a problematikus kisebbségeket a nemzet (a republikánus politikai közösség) fogalmába? Ha ez nem sikerül, a szabadság egészen bizonyosan elvész. A haza - amennyiben erkölcsi fogalom - szintén. Ez nem a leereszkedő "befoga-dás" kérdése. A cigányok ebből már nem kérnek.
A szabad honpolgár büszke. A magyar cigányoknak nemcsak a jogaikhoz van joguk (ez magától értetődik: aki ezt nem veszi tudomásul, törvényt sért), hanem a demokratikus gőghöz is. Annak a hangos és félreérthetetlen kimondásához, hogy minden honpolgár egyenlő erkölcsi alany - s aki ebben esetleges szociális tényezők okozta jelenségek miatt kételkedni mer, az rossz ember és a nép ellensége.
Ám a magyar nemzet politikai identitását nem csupán a belhoni faji kisebbségek problematikája fenyegeti, hanem az is, amit némi egyszerűsítéssel úgy szokás nevezni:
Európa
A hazánkban ma zajló népszavazási kutyakomédia (amelynek egyetlen konkrét eredménye az lesz, hogy tovább viszi lefelé a magyar föld árát, és teljesen tönkreteszi a maradék magyar gazdatársadalmat: gratulálunk!) világosan mutatja, hogy az "európázás" (amelynek kétes gyönyöreiről már megemlékeztem e hasábokon) mennyire gyökértelen Magyarországon (és nem pusztán nálunk, hanem pl. Ausztriában és a skandináv államokban is; Anglia más). Az első, pénztárcánkat is érintő ügyben a legvadabb és legprimitívebb idegengyűlölő babonaság tört a fölszínre, amelynek gazdasági irracionalitása szembeötlő - tehát nem is érdekvédelemről vagy maradiságról, hanem valami sokkal zavarosabbról és mélyebbről van szó.
De én nem emiatt fejezem most ki az aggályaimat: xenofób indulatrohamok nem befolyásolnak. Fél Toszkána és fél Dordogne angol kézen, fél Írország német kézen van, hogy a spanyol és portugál partokról ne is beszéljünk: a dolog senkinek sem árt, turisztika, egészséges tőkemozgás stb. - kit érdekel? Ha Orbán képviselő rozsot akar vetni az üdülőtelkeken, netán lent vagy repcét: rajta. A közvetlen kárvallottak úgyis Torgyán-szavazók.
Ami még ennél is sokkal aggasztóbb, az az "euroatlanti" integrációs törekvések hatása a magyar jogra, jogérzékre és ennek folytán a honi politikai gondolkodásra.
A küszöbön álló csatlakozás miatt szükségessé vált és nagy erővel folyó jogharmonizáció a következő - lelkileg és erkölcsileg egymásnak is ellentmondó - következtetések levonásához vezetett a politizáló közvéleményben:
1. törvényeinket az ún. "európai normákhoz" igazítjuk; márpedig a törvényeket lehetőleg ahhoz kell igazítani, ami HELYES, IGAZSÁGOS és JÓ; a mégoly vonzó külföldi mintákhoz való igazodás sem helyettesítheti az erkölcsi reflexiót;
2. ha pedig a helyes magyar törvény mintája az "európai norma", azaz a külföld gyakorlata, akkor a mögötte megbúvó alapgondolat az alkalmazkodás, nem az ERKÖLCSI FEJLÕDÉS, amely a szabad társadalmak jogalkotásának posztulátuma;
3. ha az alapelv tehát az alkalmazkodás a sikeres külföldhöz, tekintet nélkül arra, hogy egyébként helyeselnénk-e azokat az "európai normákat", akkor ez csak a gyöngébb fél önmegadása, nem meggyőződés fűtötte valódi reform;
4. akkor ez a rendszerváltás átértelmezése egyszerűen az erősebb Nyugat győzelmévé, mintha a kelet-európai népek voltaképpen azért kommunisták és soviniszták lettek volna, csak "az adott körülmények között" nem ejthették szerét, nem állt módjukban;
5. akkor - továbbá - az a látszat keletkezik, mintha a kulturális modellek versengésében a MIÉNK maradt volna alul, tehát nem ZSARNOKSÁG vagy SZABADSÁG szerény küzdelme zajlott volna (miért, mi történt Temesvárott? a dán modell szubtilis alkalmazása?), hanem új gyarmatosítás;
6. azok a szerintem is kívánatos és célirányos új jogintézmények, amelyekre a jogharmonizáció révén teszünk szert, GYÖKÉRTELENEK lesznek, mert nem hazai erkölcsi, intellektuális és politikai harcokban küzdöttük ki őket, hanem szimpla UTÁNZÁS eredményeként lettek -fölületesen, sekélyesen, lelkünket meg nem érintve -a mieink.
Nem kizárt, hogy jobb lett volna, ha a jogfejlődés lassabb és kevésbé liberális - a kisebb eredmény is nagyobb, ha GYÖKERESEBB és MÉLYEBB. Ugyanez áll a bírói jogalkotásra és rokonaira. Senki nem csodálja nálam inkább az Alkotmánybíróság és az ombudsmani hivatalok működését - de nyugodtabb volnék, ha a halálbüntetést kétharmados, becsülettel kiküzdött országgyűlési döntés szüntette volna meg, nem az általam nagyra becsült jogtudó testület szerintem bölcs, derék, helyes határozata, és főleg nem az európa-tanácsi tagság külső kényszere. Bármennyire elszánt ellenfele is vagyok a halálbüntetésnek, nem állíthatom, hogy eltörlése kifejezte a magyar nép akaratát.
Az "európai normák" kérdése is mutatja, hogy hová jutottunk: a magyarok és a szomszéd népek ELFOGADJÁK a demokratikus rendszert, ALKALMAZKODNAK HOZZÁ, megtanulták HASZNÁLNI és élvezni némely előnyeit, de nem szeretik, nem ismerik el, nem tartják a magukénak, nem tartják igazságosnak, szabad szelleműnek és jónak. Ahogyan elfogadták a kései államszocializmust is, alkalmazkodtak hozzá, megtanulták használni és kihasználni (ill. kijátszani), bár utálták és igazságtalannak tartották.
Ez nincs jól.
És ezt igen pontosan érzékeli a radikális jobboldal, amelynek a bomlástól, az anómiától, az erkölcsi hanyatlástól való félelme nem indokolatlan. Az pedig mindenképpen jogos, hogy a SZERVETLEN, mechanikus, külsőleges megoldásoktól való konzervatív idegenkedés (amelyet osztok) kifejeződjék.
Lehetetlen, hogy föl ne tűnjék a nemzetközi politika hazai megfigyelőinek, hogy a magyar küldöttség minden nemzetközi szervezetben mindig az Európai Unióval szavaz anélkül, hogy az EU közös álláspontjának kidolgozásában részt vállalhatna. Nyilván egyszerűbb így, mintha a saját fejünkkel gondolkodnánk. Gépies utánzás, belső meggyőződés nélkül.
Szerencsétlen dolog, hogy a nemzetközi téren tett első demokratikus magyar gesztus - a mostani népszavazási kezdeményezés -ennyire idióta. De ez várható volt. A gyökértelennek és szervetlennek érzett fordulat - amelyet én soha, de politikai barátaim meg az antallisták gyakran így írtak le: "csatlakozás Európához": fölöttébb tévesen és károsan - megítélése üt itt vissza. Aki most Európán vél ütni egyet (persze valójában a magyar parasztot lőve hasba), az a megbánt rendszerváltási eszményen akar rúgni.
Mert a kettő sajnos - ijesztő módon - eggyé vált a népi képzeletben. Mivel a gyökértelen demokratikus propaganda fölállította a "rendszerváltás = Európa" képletet, ezért (többek között ezért...) a demokratikus fordulat és jogi következményei nem tetszenek többé a nemzet ügyének.
Így sikerülhet - történelmünkben nem először - a nemzet ügyét és a szabadság ügyét már megint elválasztani egymástól. És ebben nemcsak a besszre spekuláló sovén himpellérek a ludasok, hanem egész nemzedékünk, amelynek nem volt bátorsága a szabadság új magyar rendjével próbálkozni.
Márpedig éppen a piacelvű szabad társadalomban -ahol az önérdek definíciója tetszőleges, az individuum szuverenitására van bízva, és amelyet többnyire pénzben szoktak kifejezni - van a legnagyobb szükség szolidaritásra. A szórt, atomisztikus szabadságot nem lehet szeretni, hiszen absztrakció. De a helyet, ahol szabadok vagyunk (vö. Jean-Luc Nancy: L´Expérience de la liberté, Párizs: Galibée, 1988), azt igen. Ez a locus számunkra a szabad magyar haza, amelyet naponta vesztegetünk el, kicsinyesen és vakon.
St. Buryan, Cornwall -Carlisle, Pa., augusztus-szeptember
