Szerbiában lezajlottak a köztársasági parlamenti választások, amelyeken mindenki vesztett, kivéve a Szerb Radikális Pártot. Bár a legtöbb mandátumot, 250-ből 110-et, a baloldali koalíció (Szerbiai Szocialista Párt, Egyesült Jugoszláv Baloldal és az Új Demokrácia) szerezte meg, mégis vesztesnek érezheti magát, hiszen megdőlt legyőzhetetlenségének mítosza. A baloldali blokk a tavalyi szövetségi választásokon 1 800 000 szavazatot kapott, az idei köztársaságin pedig 1 415 000-et. Kormányzóképes parlamenti többséghez nem jutott, tétlenségi politikája pedig az egy helyben topogásba kergette. Dayton után megtagadta a háborús politikát, de nem volt képes változni, modernizálódni, új eszméket megfogalmazni. Meg akarta állítani az időt. A nagy téli polgári tüntetések válságba taszították, amiből kilábalt ugyan, de elvesztette morális hitelét. Eredményesen taktizált, de céltalanul. A legnagyobb szavazótáborral rendelkezik, de bázisának nagy része azért szavaz rá, mert az hiszi, hogy utána rosszabb következik. Ez a párt a szerbiai reménytelenség haszonélvezője.
Komputer a múzeumban
A szerbiai ellenzék, a Szerb Megújhodási Mozgalom, a Demokrata Párt, a Szerb Demokrata Párt, a Polgári Párt és a többi demokratikus törpepárt veresége ugyanolyan szánalmas, mint amilyen siralmas a Szerbiai Szocialista Párt győzelme. Aligha van a kelet-európai országokban még egy olyan ellenzéki blokk, amely akkora tömegtámogatást kapott a "dicsőséges kelet-európai forradalmak" idején, mint a szerbiai ellenzék ´96 telén. Napról napra százezrek tüntettek mellette, de a szerbiai Nagy Karnevál olcsó Vidéki Komédiává züllött. Ezek a pártok azért vesztenek, mert nem rendelkeznek markáns politikai identitással. Nem csak azért, mert a hatalmi párt választási csalásokat követett el. Nem csak azért, mert a szocialisták tartják a kezükben az állami tévét (de nem a sajtót és a városi, valamint a magántévéket!), hanem azért, mert a választók nem tudják felismerni őket. Egyik napról a másikra cserélgetik az arcukat, innen a nagy civakodás közöttük. Ezúttal a Demokrata Párt a választási bojkott mellett döntött (a választók 57,47 százaléka ment el szavazni), a Szerb Megújhodási Mozgalom pedig a részvételt támogatta. Ezen a ponton annyira megoszlottak, hogy a választási kampány során egymás ellen életre-halálra menő harcot vívtak. De mégsem emiatt, hanem a világos politikai programok hiánya miatt vesztettek. Ha Vesna Pesic, a Polgári Szövetség elnöke kijelenti, hogy nincs lényeges különbség közte és az erősen nemzeti színezetű Szerbiai Demokratikus Párt között, akkor a választók pilátusi helyzetbe kerülnek. Éppen azok lesznek a legtanácstalanabbak, akik legszenvedélyesebben követelik a változásokat. Ezért a Szerb Megújhodási Mozgalom 46 képviselője valójában azt sem tudja majd megmondani, hogy mire hatalmazták fel őket a választóik, tehetetlenül őrlődnek majd a radikálisok és a szocialisták között. Elvben nekik kellene képviselni a másik Szerbiát, az ellenzékit és a lázadót, de anakron retorikájukkal inkább a múltat képesek megfogalmazni, mint a jövőt. Politikai programjuk olyan, mint egy patetikus múzeumi szertartás, amelynek résztvevői titkon és félve lesik a sarokban dísztárgyként elhelyezett komputer villogó ekránját.
A Szerb Radikális Párt - mint mondtuk - az egyedüli győztese a 97-es választásoknak. 81 képviselője ül majd a szerbiai parlamentben. Mindenki megdöbbenve kérdezi, hogyan kerülhetett erre sor. Pedig nemcsak várható, hanem szükségszerű is volt ez a fordulat. A közvélemény-kutató intézetek hónapokkal ezelőtt a radikálisok nagy előretörését jósolták. Meglepetés tehát nincs, az egyedüli meglepetés csak az, hogy a liberális közvélemény is ilyen tudatosan színleli a meglepetést. Seselj győzelme egyértelműen a szocialisták szklerózisával és az ellenzéki programok hiányával magyarázható. Õ rádöbbent arra, hogy a szerbiai polgárok java része félti a mindennapi betevő falatját, ezért kétségbeesetten hamis illúziókat keres. Kenyeret és illúziókat ígért tehát, de gondosan ügyelt arra, hogy csak olyan illúziót ígérjen, amelyben az emberek hinni akarnak. Meglobogtatta a militáns nacionalizmust, de immár jogállami szólamokba csomagolva. Nem győzte hangsúlyozni, hogy pártja nem szélsőséges, hanem mérsékelt jobboldali. A határkiigazítást a távoli jövőbe odázta el, majd ha az oroszok megerősödnek, mondogatta. Kemény harcot jelentett be a korrupció ellen, azt ígérte, hogy a szegényeknek lesz mit aprítaniuk a tejbe. Populista egyenlősdit javasolt, és korlátlan szabadpiacot. Hogy a nacionalista középosztály rokonszenvét is megnyerje, radikális privatizációt követelt, esküdözött, hogy tárt karokkal fogadja majd a becsületes külföldi tőkét. Ezek a dolgok nem mennek együtt, de a polgárok mégis elhittek mindent, azt gondolták, hogy Seselj szüli meg majd a rendet. A szerbiai társadalomban, ahol szervezett állami anarchizmus dúl, a rend lett a legnagyobb illúzió, erre szavaztak tehát a polgárok, nem csak a nacionalizmusra. A Szerbiai Radikális Párt tehát komplexebb jelenség, mint hogy kizárólag a nacionalizmussal magyarázzuk sikerét. Öt évvel ezelőtt a nacionalista jelszavak hallatára nagy tömegek vonultak az utcára, ma már csak apatikusan legyintenek. Amikor a nacionalizmus tombolt, Seselj nem kapott annyi szavazatot, mint most, amikor ez a jelszó nem képez akkora mozgósító erőt. Különösen meggondolkodtató az, hogy a radikálisok a Vajdaságban aratták a legnagyobb sikert. Nem minden előzmény nélkül való ez sem, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években éppen a Vajdaságban volt a legsikeresebb a kisebbségek asszimilációja.
Bankárok és hazafiak
Kosovo ügye exponálja legélesebben a szerbiai választások paradoxonjait. A választásokon győzelemre megy a játék, de Szerbiában győzni is veszélyes és kockázatos. Az állam gazdasági csőd előtt áll, csodával határos, hogy eddig is megúszta. Mindezt tetézi a megoldhatatlan kosovói helyzet. Ma már az egyszerű ember belenyugodott, hogy Kosovóban Szerbiának radikális engedményeket kell tennie. De egyetlenegy párt sem meri ezt megfogalmazni. A választási kampány során a pártvezérek csak azt ismételgették, hogy Kosovo Szerbia része, tehát nem engednek a huszonegyből. Még a szeparatizmussal vádolt Vajdaság Koalíció vezetői is erélyesen az asztalra csaptak, ha Kosovo került szóba. Közben mindenki tudja, hogy engedni kell, csak még nincsenek tisztában azzal, mennyit. A gazdasági csőd és Kosovo kérdése tehát koloncot jelent majd a jövendőbeli hatalmi párt nyakában. A Szerbiai Szocialista Párt máris bejelentette, nem tartja kizártnak a nemzeti egységkormány megalakítását, amelyben képviseltetné magát a baloldali koalíció, a Szerb Megújhodási Mozgalom és a Szerb Radikális Párt. Ellenzék nem is lenne ezek szerint. A radikálisok azonnal visszakacsintottak, a nemzeti egység érdekében hajlandók nyilvánosan szövetkezni a néhai titkos szövetségessel, a szocialistákkal. Igaz, ezzel sokat kockáztatnak, de remélik, hogy a partnerek még többet. A Szerb Megújhodási Mozgalom vezetői még kéretik magukat, természetes, hiszen ők kockáztatnak az egységkormánnyal legtöbbet. Vuk Draskovic, a nagy utcai tüntetések főszónoka rögvest elveszti romantikus auráját, ha miniszteri frakkba öltözik be. Draskovicék nélkül pedig a szocialisták aligha vállalják a radikálisokkal való kormányalapítást, hiszen Seselj nemzetközileg szalonképtelen. A szocialisták újgazdagjai viszont szeretnék megforgatni tőkéjüket. Ehhez kellett a daytoni béke, de kellenek még az európai bankárok és kereskedők, az amerikai trösztök. Az utóbbiak nélkül a béke olyan lesz, mint a vázában hervadó virágcsokor. A legnagyobb pártok tehát patthelyzetbe kerültek. Valamilyen koalíciónak muszáj létrejönnie, különben már holnap kirobban a parlamenti válság, a választások megismétlése, az pedig ennek a három pártnak nem felel meg. A vezető pártok ördögi körbe kerültek és egymás túszai lettek.
A káosz tartósítása
Szerbiában a választások napvilágra hozták az általános zűrzavart. Szülessen akár kis-, akár nagykoalíció, a szerbiai parlamenti erőviszony ingatag lesz, tartós kompromisszum nem jöhet létre. A 97-es választások tehát az új választásokra való bevezetést jelentik: csak az a baj, hogy ez a hisztérikus átmenet igen sokáig eltarthat. Mindenki félti azt, amit megszerzett, és mindenki fél a jövőtől. A rendkívül ingatag egyensúly megbomlása pedig a szélsőségeknek kedvez. A választások kidomborították a káoszt, amit valóságos politikai bravúr lenne ideig-óráig tartósítani. A jugoszláv állam kemény megpróbáltatások elé néz.
Focisták a gáton
Ebben az abszurd helyzetben a magyar pártok helyzete még abszurdabb. Hosszú és átláthatatlan civakodásuk végére siralmas pont került. A VMSZ (Vajdasági Magyarok Szövetsége) nyerte meg a harcot, s ezzel megindult az egypártrendszerű visszarendeződés a kisebbségi társadalmon belül. A győztes párt a választási kampányban magyarországi focistákat és énekesnőket szerepeltetett, volt egy kis nóta, meg sport, majd következett némi politikai agitáció. De ez sem mozgósította a vajdasági magyarságot. A győztesek jutalma ugyanaz lett, mint a vesztesek büntetése: a magyar szavazópolgárok tömegesen távol tartották magukat a választásoktól. 1990-ben a néhai VMDK nyolc képviselővel szerepelt a köztársasági parlamentben, a 260 000 magyar választópolgár közül 132 000 szavazott rá. 1992-ben a VMDK-nak (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) 9 képviselője volt a köztársasági parlamentben, s maga mögött tudta 142 800 magyar választópolgár szavazatát. A jelenlegi választásokon a VMSZ 50 960 szavazattal négy mandátumhoz jutott. Nem lehet ezt csupán a választók szétforgácsolásával magyarázni: a tavalyi szövetségi választásokon a VMSZ 81 310 magyar szavazatot kapott. Tíz hónap alatt 30 000-rel csökkent a VMSZ választóbázisa. Ha pedig tudjuk, hogy azokban a választókerületekben, amelyekben a VMSZ önkormányzati hatalommal rendelkezik, mintegy 170 000 magyar (s mintegy 200 000 szerb és montenegrói) választópolgárt tartanak nyilván, akkor ez az 50 000-re zsugorodó szavazótábor egyértelmű figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy nemcsak a programokkal, hanem a hatalomgyakorlással is bajok vannak. De a pártvezetők hallgatni fognak, mint a sír. Abban bíznak, hogy továbbra is zökkenőmentesen működni fog az immár kiépült klientúrarendszer, a hivatásos kisebbségi politikai elit túléli a bácskai vészt. Egyelőre még senki sem jelentette be, hogy a részletes adatok közzététele után árnyalt, tárgyilagos, pártsemleges elemzésre lenne szükség. Nem vigasztalódhat senki azzal, hogy a magyar polgár - ha részt vesz a választásokon - mást nem tehet, mint hogy a VMSZ-re vagy egy másik kisebbségi pártra szavaz. Már csak a tiszta lelkiismeret miatt is. Szavaz, aztán hazatér, sóhajt egyet, és gyermekét szerb nyelvű tagozatra íratja be. Ennyi bizalmat helyez a pártba, amelyre szavazott. Az idén bizalmatlanságát azzal is kinyilvánította, hogy nem ment el szavazni. A magyarlakta területeken a részvételi arány alacsonyabb a vajdasági átlagnál. A magyar választók feladták a magyar politikai elitnek a leckét, jó lenne, ha a politikai elit tanulna belőle.
A szerző vajdasági író.
