A múlt héten sikerült néhányszor Pécsi Ildikóval ébrednünk, szinte mindennapos vendége volt ő a televízió reggeli műsorának.
Első alkalommal félfontnyi habos torta leküzdése után azt jelentette ki a művésznő: "Én nagyon szeretem a katolikus egyházat." Ezután elszavalt egy verset. A műsorvezető ígérte, eljön Pécsi Ildikó másnap is. Vártuk nagyon, nem is hiába. Kiderült, megpályázta az Új Színház igazgatói székét. Lelkes szavakkal ismertette jobbító elképzeléseit, alighanem véletlenül egyedüliként az aspiránsok közül.
Õ nem lila színházat akar, nagy ívben kerülné az önmegvalósítás álorcájába bújt művészkedést, semmitmondást, ködöt. Õ szórakoztatná a tisztelt egybegyűlteket, elhozná a vidámságot, az izgalmat munkában megfáradt népének, amely, tudjuk, kik miatt, amúgy már teljesen le is szokott a kulturálódás e nemes fajtájáról.
Értsük meg, szükség van a mókára.
Igaz ugyan, hogy az Operettszínház igazgatója is szocialista párti képviselő, de nyilvánvaló, hogy nála sem politikai, hanem csakis magas művészi szempontok döntöttek. Nem lenne ez másként Pécsi művésznő esetében sem. Ezt megtudhattuk a legilletékesebbtől is.
Tőle.
