- mondta állítólag Kennedy elnök, de aztán a mellette álló tanácsadó diszkréten oldalba bökte. Ich bin ein Berliner, helyesbített az államfő, és a teret üdvrivalgás töltötte be, szegény, fallal körülvett nyugat-berliniek által. A hamburgerest végül egy McDonald´s előtt sütötte el, de ott meg nem értették, pomfrittel vagy anélkül, kérdezték fapofával, és az elnök zavart pónemmel somfordált odébb. Végül lelőtték Dallasban.
Vagy az, hogy "csak kicsiny ugrás az egyén számára, de hatalmas lépése az emberiségnek": Armstrong asztronauta sóhajtott fel ilyen elégedetten, a holdkomp lépcsejéről leszökkentében, csak úgy, csuklóból. Szakemberben ritka az aranyszájú - de ha egyszer megmondják, hát nagyon megmondják. Ámbár az sincs teljesen kizárva, hogy eleve betanították neki a szöveget, ő meg eleinte folyton összekeverte, csak kicsiny emberiség az ugrásra nézve, ilyeneket mondott, a NASA-logopédusok meg a hajukat tépték, mert közben már folyt a visszaszámlálás.
Na mindegy, hagyjuk. A lényeg az, hogy az amerikaiak meg a többi nyugatiak olyan fesseket tudnak mondani, ha akarnak. Sőt. Nemcsak a szájuk jár. Skóciában például hosszú évekig működött egy kutatóállomás, biológusok, ychthiológusok, hidrológusok válogatott testülete, a Loch Ness partján. A szörnyet figyelték. Naponta készítettek jelentést, hogy aznap se láttak semmit, és tették mindezt a világ egyik legszebb helyén - amely ráadásul valami véletlen folytán a legjobb skót whisky-főzdék egyfajta gyűjtőmedencéje - állami pénzből.
Mi meg csak dadogunk, halva született képzavarokon rágódik az ország, holott még fejből visszaidézni is szégyen őket. Az egyik a férgeivel jön, a másik az alkotmányon kívüli forgatókönyvével, a harmadik a vagyonadójával; a politikai folklór jegyez továbbá egy olyan jelentős beosztású államférfit, akinek az utolsó szavai effektíve úgy hangoztak, hogy "keresztény Magyarországot akartam. Csak ennek van jövője" -majd a falnak fordult, és kilehelte lelkét, tisztára, mint az Öreg néne őzikéjében vagy az Oleg Kosevoj Sagában. Nekünk miért mondanak ilyeneket, olyan stramm kis dolgokat meg soha?
A nyugat-európai típusú liberális államalakulatok végül is, talán éppen az államhatalom bonyolult és gyakran absztrakt volta miatt, egyfajta tévedésből tehát, gyakran eredményeznek élhető helyeket és helyzeteket. A nyugati típusú liberális államalakulatok közép- és pláne kelet-európai szemmel nézve kifejezetten trotliknak tűnnek, amelyek ellen nem érdemes harcolni többé. Az ottaniak lehetőleg mellőzik is az ilyesmit, nem tartják ildomosnak. Az olyan lenne, mint nagyapó orrára húzni a mamusszal, ha hepciáskodik, mondjuk, meg akar tiltani valamit. Nem érdemes. Van állam, de el lehet élni a réseiben, az eresztékeiben vagy akár mellette is.
Magyarországon ezzel szemben nem lehet élni, az emberek arca, és most már nemcsak a közszereplőké, hanem az egyszerű népé is, olyan, mintha a Szondi-teszt lépne fel a Muppet-show-ban, a média pimf alvilági leszámolásokat idéz olyan eszelős részletességgel, mintha az apokalipszist közvetítené egyenesben, implikálva ezzel azt, hogy valóban itt a nyakunkon a végítélet. De mindegy, voníthat a média, amit csak akar, még az ingatlanpiac se rendül belé, stagnál, ahogy szokott. Egyedül a közvélemény, az háborodik fel, és majd jövőre, az urnánál, jól megmondja a magáét - pedig nem felel meg a teljes igazságnak az a közvélekedés, hogy csak maguknak akarnak jót, sikkasztanak meg lenyúlnak. Politikusokról van szó, akik egy jobban-rosszabbul megemésztett eszmerendszer alapján államapparátust igyekeznek működtetni, azért, mert úgy gondolják, hogy attól mindenkinek jobb lesz.
Aztán mindenkivel együtt csodálkoznak, hogy nem lett jobb.
Kétségtelen, hogy eltűnik olykor ez-az a kezükön, ezt azonban nem puszta gonoszságból teszik, vagy mert megőrültek, és komolyan azt hiszik, hogy jól jönne nekik és családjuknak, ha lenne például egy székházuk valahol, vagy jó lenne nekik, ha beépülnének ilyen-olyan telekommunikációs kuratóriumokba, ahol, igaz, illő honoráriumért, ám mégis azzal tölthetik a fél életüket, hogy a többi hülyét hallgatják, meg azon egyeztetnek, hogy kik készítsék a szappanoperát és melyik nímand koordinálja a hírműsort. Csak úgy elsikkasztani autókat szokás, hétvégi telkeket, hűtlenül kezelni maximum néhány alapítványi milliócskát vagy egy-egy mutatósabb hostesst. Ezen a szinten, ami egyébként ebben az országban nap mint nap az orrunk előtt folyik, azok játszanak, akiknek mindez belefér az elképzelt állameszménybe.
A szocialisták a rendelkezésükre álló időben gyakorlatilag erről az oldalukról mutatkoztak be. Az elődjeik is, de azokban volt valami megható, ahogy mackósan bukdácsolva elslisszolni igyekeztek jobbára sovány zsákmányukkal; ami meg a társadalmat illeti, az az első sokk után jobbára derült a napi események felett - a szocialisták azonban sok szempontból nem is csinálják rosszul. Az a néhány, jórészt lumpen egyed, aki megfagyott vagy éhen döglött, magának is köszönheti, nem is beszélve azokról, akik liberálishatnám polgárként élték meg az eseményeket és látták be, hogy ehhez az országhoz közük nincs. Kis jégtáblák még vannak, azokon lehet lubickolni és élvezni az általános olvadás enyhe fuvallatait. De ezek is csak ott vannak, ahol babra megy a játék: nagypályán ebben az országban külsősnek, független nebáncsvirágnak nincs keresnivalója, és ha mégis megpróbálkozik, még a kákán is csomót veszít, ha szabad egy erőltetett szóképpel élni.
Mármost megoldásként az ilyen ember, illetve az ő laza szövetségük, az autonóm értelmiség számára marad a kivándorlás, ami, azóta, hogy többé-kevésbé szervezett körülmények között gyakorolható, szinte teljesen lehetetlenné vált. Kiskapuk még csak akadnak, de például aligha kezdhet baby-sitterként az ember, ha az aurájától még egy fekvőrendőrnek is eltorzulna a hepehupája, márpedig az átlag autonóm értelmiségi jobban teszi, ha ennél jobbat nemigen vár magától. Marad tehát a maradás és a részvétel a jövőre esedékes állampolgári beleszólási eseménysorozat rendezvényein.
Az 1998-as választásokon a jelenlegi erőviszonyok szerint vagy a szocialisták nyernek, vagy a Fidesz, vagy a kisgazdák. Mindhárman erős államot akarnak. A szocialisták olyant, ami mindent elszed, hogy aztán visszaadja, a kisgazdák olyant, ami mindent visszaad, hogy aztán elvegye, a Fidesznél meg mintha nem igazán tudnák, mit is akarjanak, mindazonáltal egyre komolyabban foglalkoznának a gondolattal, hogy igenis lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.
És mi tagadás, az ember kezdene hajlani arra, hogy igazat adjon nekik. Nemcsak azért, ami egyértelműen világos, hogy tehát egy erős államban nem lehet csak úgy robbantani meg merényleteket végrehajtani a nyílt utcán, a lakosság szeme láttára, de az árakat se emelhetnék kényük-kedvük szerint, és egyáltalán, nem lehetne a kisemberrel büntetlenül kikukoricázni, hanem főként azért, mert ebben az országban az ügyek jó részét mással, mint állami erőszakkal, nem lehet kezelni, legalábbis egyelőre. Itt van például az a probléma, hogy az országban számos, etnikailag nem a többséghez tartozó elem él, és ép ésszel már ezt se lehet kibírni, és akkor még rendre históriákba is keverednek, ki kell hívni miattuk az ombudsmant meg a tisztiorvost. Egy gyenge állam ilyen esetekben hagyja, hogy a társadalom a maga kezébe vegye az ügyek intézését, az erős meg, ha demokratikus és törvényes keretek között működik ilyenkor, mégis megtalálja a megoldást. Egyeztet, kompromisszumokat keres, és a legmegfelelőbb mellett addig agitál okos és szép szóval, amíg mindenki a magáévá nem teszi azt. A sátoraljaújhelyi és tiszavasvári kérdésben is például végül még maga az OCKÖ is belátta, hogy az érintett polgármesterek egyáltalán nem rasszisták, sőt. Egy erős államapparátus minden réteggel szót tud érteni, és minden rétegben megtalálja és kifejleszti a maga kis tükörképét egy miniapparátus képében. Volt már ilyen. 1944-ben például a zsidó világi szervezet fordult plakáton tagságához, arra ösztönözvén azt, hogy viselje méltósággal a sárga csillagot. Amiben van is valami, hogy a fenébe lehetne másképp viselni; másrészt az holtbiztos, hogy ha a németek be nem vonulnak, nem lett volna semmi baj, a lakosság egy része viselné méltósággal, meg bizonyos munkaköröket nem tölthetne be, de ezek okos és elviselhető kompromisszumok, és ha jobban megismerné a gettóparancsnokot, nyilván arról is kiderülne, hogy egyáltalán nem rasszista, sőt.
Az OCKÖ kapitulálása természetesen vérlázító szörnyűség, de sokat nem érdemes foglalkozni vele, egy veszélyhelyzetben lévő kisebbség államapparátust mintázó szervétől ki várhatna mást; az eset azonban jól mutatja (éppolyan jól, mint mindaz a botrány és gyalázat, ami az elmúlt egy évben történt, és elpukkant anélkül, hogy bármi komolyabb következménye lett volna; csak ez valahogy fájdalmasabb), mire képes a szocialisták által elképzelt és több részletében már megvalósított erős állam. Lehet, hogy a konkurenseik is hasonló módon képzelik el, ők azonban feltehetően nem lennének képesek megvalósítani az álmaikat. A szocialistákban van valami profizmus. Nem sok, korántsem annyi, mint amennyit ők maguk tulajdonítanak maguknak, de az ellenfeleikhez képest óriások ők.
A kisgazdák és - mint az utóbbi hónapokban egyre nyilvánvalóbb lesz - a Fidesz kezében, bármennyire igyekezne is ez a végtag a vasmarok látszatát kelteni, szétfolyna minden. 1998-ban a választópolgárok normálisabbjai ezzel a vízióval indulnak majd el a lakóhelyük szerinti szavazóhelyiségbe -hogy ott aztán a kisebbik rossz mellett döntsenek. Pedig lehet, hogy ez hiba volna. Lehet, hogy a kisgazdákra vagy a Fideszre kellene szavazni, ha meg összefognának, akkor mindkettejükre, talán az a legjobb. Vesszen, ami amúgy se menthető már. Lehet, hogy ebben az országban, ezzel az országgal tényleg nincs más megoldás, mint hagyni, hogy kifolyjék vezetői kezéből, a továbbiakban pedig alámerülni és kibekkelni, amíg a társadalom kitermeli a maga autonómiáját, és eljut az önfenntartás szintjére, ahová szerencsésebb geopolitikai struktúrák bennszülöttjei már eljutottak, nevezetesen, hogy politikai elitjük figuráiban a legjobb esetben fékezett habzású szórakoztatót látnak, a legrosszabb esetben a nevüket se tudják. Nincs miért tudniuk: a gazdaságnak csak a legfelsőbb, a kultúrának csak a legalsóbb szintjére van bejárásuk, ahová az ember amúgy se teszi be a lábát. A szocialisták hosszú távon is túlélhetetlenek; bármennyire igyekezzenek is elhatárolni magukat a saját múltjuktól, és úgy tenni, mintha egyszerű, hétköznapi sikkasztók és rablók lennének csupán, nem igaz, hogy az a több évtizeden át felhalmozott ideológiai alap csak úgy eloszlik. A szocialisták szellemi ősei államokat, birodalmakat, szövetségi rendszereket, továbbá diadalmas kombinátokat és kétségkívül effektív átnevelőtáborokat igazgattak, a kisgazdákéi maximum jószágot, a Fideszéi pályájuk csúcsán se jutottak feljebb a folyosófelelősi posztnál, utódaik pedig láthatóan semmit se tanultak elődeik kudarcaiból. 1990 és ´94 között egyszer már megmutatta a magyar jobboldal, hogy mit tud. Akkor sokan fanyalogtak - pedig lehet, hogy ahol nincs megoldás, csak ez van, márpedig ebben az országban, ahogy az egész régióban se, nincs megoldás, és ezt Magyarországon a jobboldal személyesíti meg. Szavazzunk rájuk, azt a négy évet valahogy csak túléljük, aztán már szabad és pusztaság lesz itt minden, a dilettantizmus prérije, csak néhány alapvető játékszabályt kell elsajátítani, és - bár néhány jól hangzó hülyeségen kívül, mint például az ich bin ein..., amit az akkori politikusok mondanak majd, nem lesz semmi, de minden a miénk lesz.
