M. Tóth Balázs-Tordai Csaba

A gyűlöletkeltő szólásról

Mért vesztett pert Vona Gábor, és mi következne ebből?

  • M. Tóth Balázs
  • Tordai Csaba
  • 2013.08.25 13:07

Publicisztika

A két évtized alatt dogmává szilárdult magyar alkotmányjogi tétel szerint a véleménynyilvánítás szabadsága a szólást tartalmára tekintet nélkül védi, ezért nem büntethető az, aki a következőt mondja nagy nyilvánosság előtt: "Bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?"

Ezeket a mondatokat a magyar ügyészség a közösség elleni izgatást tiltó büntetőjogi normával nem találta ellentétesnek, ezért nyomozást sem indított miattuk. Írásunkban amellett érvelünk, hogy mind elvi, mind gyakorlati okokból helyes lenne szakítani ezzel a jogértelmezéssel. Új egyensúlyt kell találni a szólásszabadság és az alkotmányos demokrácia alapjainak támadása, így különösen az egyenlő méltóságú személyként elismerés tagadása között. A kifejezetten gyűlöletkeltő szólással szemben a politikai közösségnek - saját védelmében, a közösséget alkotó személyek jogainak biztosítása érdekében - fel kell lépnie a jog eszközeivel is.

Közvetlen, tényleges, bizonyíthatatlan

A sokat idézett 30/1992. (V. 26.) AB határozat szerint "[a] szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. [...] amíg egy [...] alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül."

A szólás széles védelme melletti érvek jelentősek: a szólásszabadság valóban a nyilvános vitán alapuló demokrácia záloga. Szabad véleményalkotás és vita nélkül nincs autonómia, nincs legitim demokratikus párbeszéd sem. Vagyis demokrácia sincs. Nem az tehát a kérdés, hogy kiemelten kell-e védeni a szólásszabadságot egy alkotmányos demokráciában, hanem az, hogy mit tekintünk olyan külső korlátnak, amellyel szemben még a szólásszabadság jogának is engednie kell. Minderre nem lehet tértől és időtől független választ adni.

Az Alkotmánybíróság 1992-es határozata a gyűlölködő beszéd védelmét azzal igazolta, hogy "[a]hol sokféle véleménnyel találkozhatnak az emberek, a közvélemény toleráns lesz [...] [a] létrejött sajtószabadságban senki nem hivatkozhat külső kényszerre, aki a nyilvánosság elé lép, minden sorral, amit leír, magát adja és teljes erkölcsi hitelét kockáztatja. [...] Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében 'gyalázkodó'. A gyalázkodásra bírálat kell hogy feleljen."

Meg kell állapítanunk, hogy ezek az előfeltételezések nem igazolódtak: a magyar társadalom nem lett toleránsabb, a gyűlölködő beszéd szép lassan a marginalitásból a mainstream véleményekbe is átszűrődött, a szélsőségesen megszólaló véleményformálók nemhogy az erkölcsi hitelüket nem kockáztatják, de százezres tömeg számára válnak az eltitkolt igazságot kimondó hősökké. Ami pedig a legfontosabb: a folyamatos farkaskiáltások által is legyengített immunrendszerű politikai közösségben a raszszizmus tényleges politikai képviselethez jutott, illetve érdemben megszaporodott a gyűlölet-bűncselekmények elkövetése.

A magyar joggyakorlat azonban minderre nem az 1992-es feltételezések kritikájával és az abból levont következtetésekkel válaszolt, hanem éppenséggel szűkítette a büntetőjogilag üldözhető szólás körét. Míg 1992-ben az Alkotmánybíróság a köznyugalom megzavarásának közvetlen és tényleges veszélyével járó szólást még a büntethető izgatás körébe sorolta, addig mára mind az AB, mind pedig a bíróságok és az ügyészség az erőszak közvetlen és tényleges, éppen ezért gyakorlatilag bizonyíthatatlan veszélyét kívánják meg a büntetőjogi szankció alkalmazásához.

John Stuart Mill klasszikus érve szerint a tartalomra tekintet nélkül biztosított szólásszabadság a szabad eszmék szabad piacán az igazság felismeréséhez vezet. Azt nem nehéz belátni, hogy mindez a gyűlölet terjesztésének szabadságát nem igazolja: a tolerancia mellett szóló érvek "igazságának" felismerését a tapasztalatok szerint a náci beszéd szabadsága nem szolgálta, hiszen Magyarországon évtizedek óta szabad a gyűlölet terjesztése, de ez nem járt a rasszizmus vagy a gyűlölet csökkenésével.

Önmagában az autonómia érve sem indokolja a gyűlöletkeltő szólás teljes körű védelmét. Egyrészt általában is igaz, hogy az autonómia korlátozható, ha annak gyakorlásával másnak kárt okozunk, és a kár nem csak az erőszak kiváltása lehet. Az intolerancián alapuló gyűlölet terjesztésével nem az a gond, hogy sérti a címzett csoport tagjainak érzékenységét, önérzetét - a kritikát mindenki köteles tűrni, még akkor is, ha alaptalan, és akkor is, ha bántó. De a gyűlöletbeszéd nem kritizál, nem sért, hanem egy társadalmi csoport tagjainak egyenlő méltóságát vitatja el. Amikor valaki a feketéket a majmokkal azonosítja, a zsidókkal az a baja, hogy Hitler keveset irtott ki közülük, a cigányokkal meg az, hogy állatok (esetleg biológiai fegyverként szolgálnak a cionista zsidók kezében a magyarság ellen vívott harcukban), nem kritikát fogalmaz meg, hanem azt kívánja, hogy ezek az emberek ne legyenek. Valóban túlérzékeny az, aki az előbb felsorolt csoportok tagjaként úgy véli, valami nincs rendben azzal a társadalommal, amely a tolerancia nevében hagyja, hogy ő és a gyermekei azzal szembesüljenek, hogy őket férgeknek és kiirtandó patkánynak nevezik? Tényleg lehet normális életet élni a támadott csoport tagjaiként, ha ezek a gondolatok a nyilvános beszéd jogilag védett részét képezik? Valóban túlérzékeny lenne az, aki ilyen közegben és a népirtások (vagy Amerikában a rabszolgaság és a KKK) emlékével terhelten félelemben kezd élni, s azon retteg, hogy mi lesz, ha ezek az eszmék újra politikai képviseletet nyernek? Szerintünk mindez olyan kárt okoz, ami indokolja az ilyen szólás állami üldözését. Az ettől függetlenül is rendkívül paradox, hogy ha bármelyik felsorolt példában név szerint említenek meg valakit, akkor becsületsértés miatt büntetőjogi és polgári felelősséggel is tartozik a beszéd elmondója, míg ha egy teljes népcsoportot illet valaki a gyűlölettel, akkor a jog néma marad.

A demokrácia önvédelme

Látnunk kell azt is, hogy Magyarország inkább kivétel az európai országok között, amikor nem üldözi az intolerancián alapuló gyűlölet terjesztését. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint (Erbakan kontra Törökország) minden emberi lény egyenlő méltóságú személyként való elismerése és tisztelete a demokratikus, plurális társadalmak alapját képezi, így elvi alapon a demokratikus társadalmakban szükségesnek tekinthető minden olyan kifejezési forma használatának szankcionálása vagy éppen megelőzése, amely az intolerancián alapuló gyűlöletet terjeszti, arra uszít, azt támogatja vagy igazolja.

Két hete éppen a Magyar Gárda feloszlatása miatt Vona Gábor által Magyarország ellen indított eljárásban mondta ki a strasbourgi bíróság, hogy a demokrácia alapvető értékeivel összeegyeztethetetlen, faji alapú politikai elképzelések széles körű, koordinált és félelmet keltő terjesztése indokolhatja egy állam beavatkozását az egyesülés szabadságába is. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint nem lehet elvárni azt egy államtól, hogy csak akkor avatkozzon be, amikor egy politikai mozgalom már ténylegesen megpróbálja felszámolni a demokráciát vagy éppen erőszakot kezd alkalmazni. Akkor is jogosult az állam megelőző jelleggel fellépni, ha a mozgalom nem próbálta még megszerezni a közhatalmat és az elképzelései még nem jelentenek közvetlen veszélyt a demokráciára, de egyértelműen megállapítható, hogy a mozgalom elkezdett konkrét lépéseket tenni a nyilvános szférában annak érdekében, hogy az Emberi jogok európai egyezményével és a demokráciával összeegyeztethetetlen politikai elképzeléseket vigyen át a gyakorlatba. A jogrendszer súlyos belső ellentmondása, hogy az egyesülési jogot engedi korlátozni a félelemkeltő és gyűlölködő tartalom miatt, míg ugyanezen tartalom szóbeli kifejtése semmifajta szankciót nem von maga után.

A magyar alaptörvény hiányossága

Az alaptörvény negyedik módosítása ugyanakkor átesett a ló túlsó oldalára: szándéka szerint kategorikusan megszüntette a közösségek méltóságát sértő szólás minden alkotmányjogi védelmét. Azzal, hogy a kormánytöbbség öszszemosta a sértő és a gyűlöletet keltő beszédet, egyfelől elvi szinten is indokolatlanul korlátozta a szólásszabadságot, másfelől pedig azt kockáztatja, hogy a túl széles alkotmányi korlátozás a joggyakorlatban konzerválni fogja az eddigi túl szűk jogértelmezést. Nem lehet véletlen, hogy az új büntető törvénykönyvben nem is alkotott olyan új tényállást a törvényhozó, amely a gyűlöletkeltő szólást az eddigieknél szélesebb körben büntette volna.

A sértő beszéd egy működő demokráciában szabad, sőt elkerülhetetlen. Ahol a kritika szabad, ott a sértő beszéd is szabad, sőt a kritika stílusa sem cenzúrázható. Mert ízlésvitákat értelmetlen folytatni, és a stílus sokszor maga a tartalom, nem csak az ember. De a társadalmi csoport kirekesztésére felhívó, az ellen gyűlöletet keltő beszéd és a sértés között óriási a távolság. Más Mohamed prófétát kigúnyolni és ezzel vallásos meggyőződésében sérteni egy teljes közösséget, és más őket kirekesztendő terroristának nevezni. Más a melegek házassághoz való jogát elvitatni a tradíciókra hivatkozva, és más "Isten törvénye alapján a buziknak csak a halálhoz van joguk!" felkiáltással fogadni a Pride-on részt vevőket. Az alaptörvény mindkettőt tiltja. Szerintünk csak az utóbbi esetében igazolható a szólás szabadságának korlátozása.

Gyakorlati ellenérvként szokott felmerülni a "csúszós lejtőként" ismert probléma. Eszerint veszélyes útra lép, aki elkezdi tartalom alapján szelektálni a szabad és a tiltott szólásokat, mert könnyen olyan lejtőre léphet, ahol nincs megállás. Ez azonban egyáltalán nem szükségszerű. Számtalan államban, ahol büntetik a gyűlöletbeszédet, nem csúsznak lejjebb a lejtőn. Mégpedig azért nem, mert a tiltás elvi alapja nagyon is szilárd. A demokratikus jogállam két alapértéke az erőszakmentesség és az egyenlő emberi méltóság. Az a szólás, amelyik erőszak közvetlen veszélyét váltja ki, tilos. Az a beszéd, amely a mindenkit megillető egyenlő emberi méltósághoz való jogot egy társadalmi csoport minden tagjától elvitatja a csoportban viselt tagság miatt, szintén tilos. Mert gyűlöletet kelt és társadalmi kirekesztésre hív fel. A kritika ezen túl szabad. Nincs semmilyen csúszós lejtő.

A teljes szólásszabadság mellett érvelők azt is fel szokták hozni, hogy a jogos kritika és a tiltott beszéd közötti határt nem lehet precízen megvonni, így belecsúszhat a legalaposabban kimunkált büntetőjogi tényállásba is olyan szólás, aminek elvileg nem lenne szabad büntethetőnek lennie. A veszély valódi, a rossz hír azonban az, hogy ez a jogrendszerben ma sincs másképp. A mai, látszólag világos sztenderd alapján is összevissza ítélkeznek bíróságok, sőt, a jogrendszer úgy általában tele van többféleképpen értelmezhető kategóriákkal. A polgári jog "jóhiszemű" és "tisztességes" magatartást vár el a szerződő felektől, a "nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköző szerződést" pedig semmisnek minősíti. A büntetőjogban a jogellenes támadás elleni arányos védekezés büntetlenséget eredményez. A példákat a végtelenségig sorolhatnánk a hasonlóan absztrakt kategóriákról. Nem világos, miért pont a gyűlöletbeszéd jogi értékelése kapcsán lenne szankcionálást kizáró tényező a nyelvben szükségképpen benne rejlő bizonytalanság.

*

A politikai közösségnek meg kell védenie azokat a tagjait, akiknek a közösséghez tartozását, az egyenlő méltóságú személykénti kezelését kétségbe vonják. Világosan ki kell fejezni azt, hogy - különösen a huszadik század tömeges magyarországi jogsértései után - a közösség, az állam nem hagyja, hogy bárkit a származása, a hite vagy a szexuális orientációja alapján létében fenyegessenek. A gyűlöletbeszédet nem azért kell ésszerű keretek között büntetni, mert bárki azt gondolná, hogy ez megszünteti majd az emberi természetben mélyen gyökeredző indulatokat. Hanem azért, mert ezzel fejezi ki az alkotmányos demokrácia, hogy képes megvédeni a lerombolására törekvőkkel szemben mind önmagát, mind pedig a polgárait.

A szerzők jogászok.

Neked ajánljuk