Publicisztika

Kedden kezdődött és a munka ünnepéig tart Győrben a tizedik Mediawave fesztivál. Érdekes lesz és izgalmas is, hogy miért és mennyiért, megtudható híroldalunkról. Az ott felsoroltakból kiderül, amit kilencéves tapasztalataink is megerősítenek: a közép-európai térség egyik, ha nem a legjelentősebb, innovatív szellemű kulturális megmozdulása - túlzás nélkül - európai rangú esemény.

ATilos Rádióról, bár az összmagyarság zenei fejlődésének érdekében többet tett, mint Kodály Zoltán óta úgyszólván bárki, de tényleg (sőt DJ Palotai óta nemcsak magunk nem vagyunk ugyanazok, akik annak előtte, de még a Manu Chao-lemezen megszólaló moszkvai rádiószignál is valószínűleg az ő füle nyomát viseli), nem kéne, talán nem is szabadni írni, hallgatni kéne róla, ha már rá a jövőben, meglehet, nem lehet. Mindazonáltal aligha kerülhető el, hogy a Tilos Rádióról szó essék, ha egyszer, úgy tűnik, ez lesz a médiaháború, illetve a politikai végrehajtó hatalom vs. civil társadalom huzavona következő csatája, várhatóan a szokott eredménnyel, miszerint szopunk, polgártársak, szopunk bizony. A Tilos Rádió frekvenciájának meghagyását szorgalmazó ívecskék, amikkel magára valamit adó ember minden bizonnyal konfrontálódott itt vagy ott, végül is önmagukért beszélnek, alá kell írni őket, s azzal csókolom. Egyfelől ugye felháborító és az önkény csimborasszója, ami itt folyik, a médiaháború, valamint a kultúrkampf, másfelől pedig az aláírásnak mint a tiltakozás eszközének vannak hagyományai Magyarországon, ez egy olyan ország, ahol az aláírás lehet eszköze az ellenállásnak egyes történelmi korszakokban, de az is lehet, hogy az összesben mind, az egyetlen eszköze noch dazu.

A szerző közgazdász.

A hét elején a Legfelsőbb Bíróság kissé befűtött Torgyán Józsefnek. De mondhatnánk úgy is, hogy csontkezével a nagy machinátor, Antall József helyezett el időn túli kokit az államelnöki poszt várományosa fején. Egyes megfigyelők szerint Horváth Béla igen dúltan közlekedett hétfőn a képviselői irodaházban; azon viszont nem csodálkoznánk, ha a nagyobbik kormánypárt tagjai csak nehezen tudnák részvétteljes ábrázat mögé rejteni kárörömüket. Pedig igazából nincs miért örülni. Sőt, ha valamit, hát inkább szomorkodni érdemes e farce-on, melyben a tepsi már megint, sokadszorra is a jogállam fején fog csattanni.

nEgy nagy, boltozatos barlangban hárman beszélgetnek: Bardiou abbé, Cretenissimo fővadász és Frakk, a macskák réme. Sok más mellett megvitatják azt is: vajon mi lehet az oka annak, hogy vasár- és ünnepnapokon majdhogynem normálisnak tűnő közgazdászok bizonyos munkanapokon XVI. századi angol drámaírónak és egy rakás stilisztikai képtelenségnek képzelik magukat. E ponton kagylózunk bele trialógusukba. Aki a közgazdászban és művében Lengyel Lászlóra és a múlt kedden a Magyar Hírlapban megjelent cikkére ismer, az beletrafált.

A szerző filozófus, az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa.

A magyarok szeretik az osztrákokat, és miért is ne szeretnék őket, amikor az osztrákok jelentős kultúr- és szabadidőnemzet, Mozartot, Schubertet és Gottfried von Einemet, továbbá számos kiváló lesiklópályát köszönhet nekik a világ, ráadásul még közel is vannak, lehet náluk feketemunkázni, majd bevásárlóközpontjaikban csemegézni mindazokból az előnyökből, amiket a szabad világhoz való tartozás nyújt alanyainak.

A hétvégén Budapesten ismét tartottak egy Balkán-konferenciát, amiben önmagában semmi rendkívüli sincs: Jugoszlávia bombázása óta szinte hetente ruccannak át ide különféle szakértők, a szerbiai hatalomból kiszorult, vagy oda soha be nem került politikusok, és vitatják meg a régió dolgait.

Miután holmi időközi választás jelentéktelen alkalmával, ám jelentékeny ürügyével közéletünk fölfedezte az állítólagos "szélsőbaloldalt", nagy hirtelen, a tíz éve alakult és unalomig ismert Munkáspárt alakjában, talán érdemes megkérdezni, vannak-e ma szélsőségek Magyarországon, ha vannak, miben szélsőségesek, meg hogy baj-e, s ha igen, miért, szélsőségesnek lenni.

A múlt héten nagytudású, művelt emberek - a Professzorok Bat-thyány Köre, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége - aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy szívük csücskét, a Magyar Nemzetet kiszervezték alóluk, és - a lapnév megtartása mellett - belelopták a Napi Magyarországba. E merőben gazdasági ügyletről (amelynek haszonélvezője a Fidesz-közeli Mahir Kft.), valamint az ehhez asszisztáló álúj-ságírók képmutatásáról és gyávaságáról már szóltunk néhányszor; az érdekes most csak az, hogy a "konzervatív" Magyarország fent említett szellemi letéteményeseinek is mintha kezdene valami derengeni.

A hágai bíróság által körözött Momcilo Krajisnikre, a boszniai szerbek egykori parlamenti elnökére, majd a kollektív boszniai államelnökség szerb tagjára hétfő hajnalban törtek rá az SFOR katonái, és pizsamában vitték el Hágába.

A Tilos Ráció, akarom mondani Rádió (istenem, meddig szórakozunk még az ilyen betűhibákkal) múlt kedd reggeli adásában szóba került a falfirkálás. Betelefonált a rádió egyik ismert hallgatója, és elmondta, hogy kis híján miszlikbe rúgta a múltkoriban egy firkáló valagát, amikor rajtakapta, hogy rongálja a telefonáló felügyeletére bízott házfalat. A műsorvezetők erre azt mondták, hogy ez nyilván nem eljárás, és aztán arról beszélgettek, hogy szép-e a falfirka. Az "alternatív-radikális-liberális" adó sztárhallgatója ekkor kompromisszumként azt ajánlotta, hogy állítsunk föl talán egy elismert szakértőkből, művészekből - gondolom, esetleg még politológusokból vagy ifjúságszociológusokból - álló testületet (amit az egyszerűség kedvéért nevezhetnénk esetleg Kuratóriumnak: ezt én mondom), akik eldönthetnék, hogy melyek azok a firkák, amelyek esztétikailag értéket képviselnek, és az így azonosított, művészileg értékes munkáknak aztán biztosíthatnánk közterületeinken felületet. (Ekkor a pirítós lassan bukfencet vetett a számban.) A műsorvezető azt felelte, hogy ezúttal nemigen sikerült egyetértésre jutni a dologban, és hogy a falfirkálás mint jelenség ennél bonyolultabb dolog. Aztán tíz lett, és jött egy másik rádió.

Hogy II. János Pál pápa a katolikus egyházon belül nem tartozik a kifejezetten haladó elemek közé, hogy álláspontja a fogamzásgátlásról, az egykor harmadik világnak nevezett országok szociális és egyéb mizériáiról, meg úgy általában a nőkről meglehetősen obskúrusnak tűnik, igazság szerint kevéssé veri bele az ideget egy magunkfajta liberális közlönybe. Sőt: azon lennénk csak meglepődve, ha a katolikus egyházfő egyszer csak rálegyintene a terhességszabályozásra, csináljátok, ha muszáj, majd megbocsát a Jóisten. Hasonlóképpen kevéssé igazodunk el Róma püspökének teológiai konzervativizmusán, s ennélfogva álmatlan éjszakáink számát sem növeli az egyházfő e tárgyban tanusított intranzigenciája. A pápát, ahogy mondani szokás, nem ezért szeretjük; és mivel ezek a kérdések a nem hívők közösségére nézvést meglehetősen csekély relevanciával bírnak, éppenséggel arra sincs okunk, hogy a pápát miattuk kifejezetten ne szeressük. II. János Pál mindettől még a XX. század végének egyik legnagyszerűbb figurája marad.

A hétvégi polgármester-választások egy az egyben igazolják mind Orbán Viktort, mind Horn Gyulát. Ajvé! Lehet, hogy mégis ők tudják jobban?