Hogy II. János Pál pápa a katolikus egyházon belül nem tartozik a kifejezetten haladó elemek közé, hogy álláspontja a fogamzásgátlásról, az egykor harmadik világnak nevezett országok szociális és egyéb mizériáiról, meg úgy általában a nőkről meglehetősen obskúrusnak tűnik, igazság szerint kevéssé veri bele az ideget egy magunkfajta liberális közlönybe. Sőt: azon lennénk csak meglepődve, ha a katolikus egyházfő egyszer csak rálegyintene a terhességszabályozásra, csináljátok, ha muszáj, majd megbocsát a Jóisten. Hasonlóképpen kevéssé igazodunk el Róma püspökének teológiai konzervativizmusán, s ennélfogva álmatlan éjszakáink számát sem növeli az egyházfő e tárgyban tanusított intranzigenciája. A pápát, ahogy mondani szokás, nem ezért szeretjük; és mivel ezek a kérdések a nem hívők közösségére nézvést meglehetősen csekély relevanciával bírnak, éppenséggel arra sincs okunk, hogy a pápát miattuk kifejezetten ne szeressük. II. János Pál mindettől még a XX. század végének egyik legnagyszerűbb figurája marad.

Hogy II. János Pál pápa a katolikus egyházon belül nem tartozik a kifejezetten haladó elemek közé, hogy álláspontja a fogamzásgátlásról, az egykor harmadik világnak nevezett országok szociális és egyéb mizériáiról, meg úgy általában a nőkről meglehetősen obskúrusnak tűnik, igazság szerint kevéssé veri bele az ideget egy magunkfajta liberális közlönybe. Sőt: azon lennénk csak meglepődve, ha a katolikus egyházfő egyszer csak rálegyintene a terhességszabályozásra, csináljátok, ha muszáj, majd megbocsát a Jóisten. Hasonlóképpen kevéssé igazodunk el Róma püspökének teológiai konzervativizmusán, s ennélfogva álmatlan éjszakáink számát sem növeli az egyházfő e tárgyban tanusított intranzigenciája. A pápát, ahogy mondani szokás, nem ezért szeretjük; és mivel ezek a kérdések a nem hívők közösségére nézvést meglehetősen csekély relevanciával bírnak, éppenséggel arra sincs okunk, hogy a pápát miattuk kifejezetten ne szeressük. II. János Pál mindettől még a XX. század végének egyik legnagyszerűbb figurája marad.

A szellemi környezet, amelyből származik, a lengyel katolicizmusnak az a - Krakkó városához kötődő - irányzata, amely a kommunizmus éveiben képes volt a párbeszédre és a politikai együttműködésre az ottani liberális, ateista ellenzékkel a rezsim ellenében, s amely számára az állam és az egyház elkülönülése, valamint az egyébként meglehetősen virulens lengyelországi antiszemitizmus utálata épp olyan evidencia és program volt, mint a mindenfajta nacionalizmusok megvetése, meg a számos történelmi traumával terhelt lengyel-ukrán, lengyel-litván és lengyel-német spirituális kapcsolatok normalizálására tett kísérletek. És bár biztos igaz az is, hogy a kommunista világrend eróziójának kezdete II. János Pál megválasztásához köthető (egy évre rá alakult meg a Szolidaritás, s szerveződött meg az a tömegmozgalom, amelyből később a lengyel rendszerváltás, és abból a magyar, meg a többi táplálkozott), a pápa Közép-Európában 1990 után is mindig a legjobb dolgokat mondta a legjobb helyeken. Azt, hogy a fiatal demokráciák lelkeire leselkedő legnagyobb veszély a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölködés és erőszak.

Nem történt ez másképp most, a Szentföldön tett zarándokútján sem. Nyilván értelmetlen dolog lenne azt várni, hogy a pápa gesztusa után, amellyel bocsánatot kért az egyes keresztények által a zsidók ellen elkövetett bűnökért, hirtelen jóra fordul minden, és minden elmebeteg kigyógyul vonatkozó paranoiájából, és azt sem remélhetjük, hogy a közép-európai szószékekről, meg a meglehetősen siralmas szellemi állapotban lévő katolikus főpapok fejéből e fuvallat kilibbent minden bűnös tévképzetet.

De ezek után katolikus ember nem zsidózhat úgy, még gondoltaban sem, hogy ne kerülne konfliktusba saját legfelsőbb instanciájával. És ez sem kevés.