n A hét elején a Legfelsőbb Bíróság kissé befűtött Torgyán Józsefnek. De mondhatnánk úgy is, hogy csontkezével a nagy machinátor, Antall József helyezett el időn túli kokit az államelnöki poszt várományosa fején. Egyes megfigyelők szerint Horváth Béla igen dúltan közlekedett hétfőn a képviselői irodaházban; azon viszont nem csodálkoznánk, ha a nagyobbik kormánypárt tagjai csak nehezen tudnák részvétteljes ábrázat mögé rejteni kárörömüket. Pedig igazából nincs miért örülni. Sőt, ha valamit, hát inkább szomorkodni érdemes e farce-on, melyben a tepsi már megint, sokadszorra is a jogállam fején fog csattanni.
A történet szálai, ha emlékszünk még rá, az első koalíciós kormány idejéig szaladnak vissza, amikor az akkori miniszterelnök belengetett a kisgazdáknak, de leginkább az akkori kisgazda rájzing sztárnak, Torgyán Józsefnek a reprivatizációs törvény ügyében. Antall egyik emlékezetes, és következményeiben máig ható kompromisszumát kötötte meg ekkor: a reprivatizáció helyett a parlamenti többség mint kisebbik rosszat a kárpótlási törvényt fogadta el, ami, bár rossz pályára helyezte a magyar mezőgazdaságot, a tuti káosznak mégiscsak elejét vette. A kisgazdapárttal - amely nélkül nem tudott volna kormányozni - persze nem ez volt Antall egyetlen problémája: a maga módján (és ez becsületére legyen mondva) erősen undorodott a Torgyán körül már akkor szerveződő politikai alvilágtól, s ezért inkább magukat nosztalgikus okokból kisgazdáknak maszkírozó szelíd idiótákkal töltötte fel kabinetjét. (Hej, ha még ma is magas állami tisztségben csattogtathatná extra large protézisét Győriványi Sándor, a volt munkaügyi miniszter! Vagy a kecskét birkával bagzató Gergátz lenne a parasztminiszter! Beh nyugodt is lenne az élet!) Egy szó, mint száz, Antall 1991 vége felé úgy gondolta, inkább vesz pár tucat kisgazdát, semmint hogy tovább cirkuszoljon a már akkor is kezelhetetlen újpesti sráccal, a "szovjet és német katonavonatokat robbantgató" rémmel. ´belőlük lettek a kisgazda 36-ok, a párt nélküli frakció, a konzervatív többség alfája és ómegája, akik szavatossági ideje azonban 1994 májusára le is járt. (Arról, hogy a Sonderangebot egyszeri alkalom volt, Orbán Viktor bírna sokat keseregni.) A hoppon maradt Torgyán ezek után némi dulakodás kíséretében eltávolította az antallistákat az FKGP nagyválasztmányából, és az imigyen megtisztított vezető testülettel határozatot hozatott a koalícióból való kilépésről.
Ezeket a döntéseket nyilvánította most jogellenesnek a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság. A kérdés az, hogy milyen következményekkel.
Hogy az Antall-kabinet visszaállítása és a benne résztvevő kisgazda 36-ok legitimitásának kimondása csak súlyos nehézségek árán lenne megvalósítható, azt, ha vonakodva is, de hajlandók vagyunk belátni. De mi van akkor, ha a nagyválasztmányból kizártak - például Nagy Ferenc József, az FKGP pretorgyánisztikus elnöke, valamint azok a helyi kisgazda vezetők, akiket vele együtt kúrtak ki a hóra -, holnap az immár jogerős ítélettel a kezükben megjelennének a Belgrád rakparton, beülnének jogszerű irodáikba, és diktálni szólítanák Gizikét: "Tisztelt Torgyán Úr, tekintettel az LB ilyen és ilyen számú izéjére, tisztelettel felszólítom arra, hogy egyik lába itt, ésatöbbi, zárom soraim, elnök, kelt mint fent"? No, ekkor mi lenne?
Megmondjuk.
Semmi.
Nagy Ferencet, ha netán irodát akarna foglalni, bírósági ítélettel a zsebében vagy anélkül, nem hogy a Belgrád rakpart, de a Kígyó tér környékéről is páros lábbal fogják elvezetni. Marad minden úgy, ahogy eddig volt, Torgyán a kisgazdák, s lehet, nemsokára a Köztársaság elnöke - miközben nyilvánvalóvá vált, hogy az előbbi posztjához vezető utat törvénysértések szegélyezik.
Most röhögjünk, ha bírunk.
