Ha nem lennék biztos benne, hogy 2000-et írunk, akkor akár újra valóságnak hihetném gyermekkorom éveit. Az április eleje óta tartó, kormánypárti és ellenzéki licitálás a minimálbér ügyében leginkább a hetvenes évek egyik kedves reklámjára hasonlít. A rövid, a tévében sokszor vetített filmecskében a gyerekek egymást próbálják überolni az ügyben, hogy kinek mije van otthon, és hogy az miért jobb, mint amit a másik mondott. A csatát egy kisfiú nyeri, megcsillantva az akkor egyetlen biztosítótársaság valamely kiemelkedő termékét. A többiek tanácstalansága és a győztes boldog vigyora jelzi, hogy itt mindig az a nyerő, amit megpróbálnak eladni nekünk.
A mai helyzet, bár hasonlít a fenti szituációra, annál sokkal komolyabb. Egyfelől úgy tűnik, a kormány kezdeményez valamit, amivel a munkakapcsolatok terén kialakult balkáni, az eredeti tőkefelhalmozás időszakát jellemző állapotokat igyekszik valamelyest normalizálni. Másrészt az ellenzők, akik véleményük alapján szintén több táborra oszthatók, saját érdekeiknek megfelelően megpróbálják ízekre szedni a pénzügyminiszter által feldobott ötletet, a minimálbér jelentős, az elmúlt évihez viszonyítva mintegy 57 százalékos emelését.
Mert a baj nem az, hogy ne lehetne racionálisan megítélni, jó-e Járai ötlete, hanem az, hogy a miniszter javaslata olyan, mintha egy munkahelyi büfében, a reggeli sajtos zsemle mellett találta volna ki. A fiskális politika legfőbb irányítója, hasonlóan többi, a Fidesz által delegált kormánybeli kollégájához, a miniszterelnök árnyékában inkább csendes, titkári szerepet tölt be. Az egyetlen, aki itt valóban irányít, az maga Orbán Viktor. Kitalál, eldönt, bejelent, távozik. Most a minimálbér kérdésében is ezt az elvet követi a kormány. Komolyabb elemzések nélkül léptek színre egy olyan javaslattal, amely egy csapásra és közvetlenül több százezer munkavállalót, azok munkaadóit, valamint közvetetten a nyugdíjasokat is érintheti. Mindezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a parlamenti pártok önös érdekeiket is szem előtt tartva nyilvánítottak véleményt az ügyről. A koalíciós partner kisgazdák reflexiója továbbra is azt a tényt erősíti, hogy ma két kormánya van az országnak. A torgyáni rész nevében Bánk Attila megdöbbenésének adott hangot az egyes kormányzati képviselőknek tulajdonított elképzelésekről. A gyors reagálást fontosnak tartó ellenzék sem alakított ki egységes álláspontot a kérdésben. A szocialista Szekeres Imre támogatja a minimálbér emelését, de más összegre és több lépésben, míg Kuncze Gábor az SZDSZ részéről népszerűséghajhászásnak nevezte a kezdeményezést.
A minimálbér először 1988-ban, a piacgazdaság hajnalán jelent meg, bevallottan azzal a szándékkal, hogy a már akkor jelentkező foglalkoztatási anomáliáknak valamelyest elejét vegye. A kezdő összeget háromezer forintban határozták meg, ez volt az akkor törvényesen adható legkisebb munkabér. Akkor már létezett a társasági törvény, működött a kétszintű bankrendszer, s a szaporodó vállalkozások miatt fontos lépés volt az állam szerepvállalása a szabályozott piaci környezet megteremtése érdekében. A gazdasági helyzet romlásával és az infláció meglódulásával legalább iránymutatásképpen határt kellett szabni a munkaadók gátlástalanságának, amelyet csak részben magyaráznak a bérek után fizetendő, példátlanul magas közterhek. A legálisan adható legkisebb bér összegének évenkénti valorizálása minden évben komoly csatározásokat gerjesztett a kormány, a munkaadók és a munkavállalókat képviselő szervezetek között.
A pénzügyminiszteri bejelentést komoly ellenérzéssel fogadta a munkáltatói oldal is. Az ő véleményük szerint a negyvenezer forintos minimálbér ágazatokat tehet tönkre, mert a bérköltségek olyan ugrásszerű emelkedéséhez vezet, amelyet több szférában nem lennének képesek kigazdálkodni. Itt azért érdemes néhány szó erejéig elidőzni. Az, hogy a munkáltatói közterhek még ma is kiugróan magasak, tény. A 33 százalékos tb-járulékot azonban nem minden munkaadó hajlandó megfizetni alkalmazottja után, pontosan annak a munkaerőt jelentősen drágító hatása miatt. Így gyakran előfordul - főleg kisebb cégeknél -, hogy az alkalmazottakat egyéni vállalkozóként foglalkoztatják, vagy más esetekben a minimálbéren bejelentettek keresetét zsebből egészítik ki. Mindkét esetben a munkavállaló a tökéletes kiszolgáltatottság állapotába kerül. Egyéni vállalkozóként nyakába veszi mindazokat a terheket, amelyeket a munkaadónak kellene megfizetnie. Ez, a mostani javaslatot és a mai járulék- és adófizetési szabályokat figyelembe véve, a bruttó negyvenezer forintból valamivel több mint harmincezer (!) forinttal rövidítené meg havonta. Kétségtelen, hogy a munkáltatók általában kihasználják a mai munkanélküliséggel terhes helyzetet, mi több, visszaélnek vele, de azért az állam feneketlen étvágyáról is érdemes megemlékezni.
Ebben a megvilágításban tökéletesen értelmetlen a kancelláriaminiszter magyarázata, hogy a minimálbér emelésével az adózók körének szélesítése és a gazdaság fehérítése a cél. Azért kezelhetetlen ez az okfejtés, mert a minimálbér emelése maga után kell hogy vonja az adósávok kiszélesítését is, ha a keveset keresőket nem akarja a kormány újabb összegek fizetésével megterhelni. Ez viszont nem biztos, hogy az az út, amely magától értetődően terelne újabb honpolgárokat az adófizetők népes táborába. Ahhoz, hogy az érdekegyeztetésben ne bukjon meg a kormány javaslata, valószínűleg járulékcsökkentést kell ajánlani. Elképzelhető, hogy a pénzügyi tárca hajlandó néhány százalék engedményre e téren, de ez nagy valószínűséggel messze nem lesz elegendő arra, hogy az egyetértést megszerezze.
Az igazán komoly probléma azonban véleményem szerint nem feltétlenül a minimálbér emelése és a közterhek fedezetének megteremtése táján van, hanem sokkal inkább a már-már sajátosnak mondható magyar gazdasági, foglalkoztatáspolitikai berendezkedés körül. Itt a rendszerváltás óta a korábbi értékrend is jelentős változáson ment keresztül, ami természetesen érthető, ha a piacgazdaság jellemzőit vesszük számításba. Bár már tíz év eltelt, eddig egyetlen kormány sem tett hatékony intézkedéseket, hogy hathatós módon megvédje a munkavállalók érdekeit. Igaz, nem elsősorban az állam feladata ez, de a hűvös távolságtartás a szakszervezetekkel, a Munka törvénykönyvének a munkavállalókra nézve hátrányos módosítása, a különböző alkalmazotti jogok csorbítására tett kísérletek mind-mind olyan jelek, amelyek jelentősen erősíthetik a munkaadók pozícióját. Ehhez képest némileg furcsa az a merev ellenállás, amelynek a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ) és a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének vezetői adtak hangot. Egybehangzó véleményük szerint nem lehet kigazdálkodni a javasolt minimálbért és a vele összefüggő költségeket, mert ez a termelési költségek ugrásszerű növekedéséhez vezetne. Ez persze igaz, csakhogy a mai megélhetési költségek mellett ez a negyvenezer forint is nevetségesen alacsony. Az érdekellentét feloldhatatlannak látszik, mert a hazánkban megtelepedett multinacionális cégeket végül is nem az irántunk való jó szándék vezette ide, hanem az olcsón megszerezhető munkaerő által megtermelt profit. Ezt figyelembe véve akár veszélyes is lehet a kormány terve, mert esetleg arra késztetheti a külföldi vállalatokat, hogy odébbálljanak más országokba, ahol még az itteninél is olcsóbban juthatnak megfelelő alkalmazottakhoz.
A munkaadókkal - elsősorban a kisebbekkel - általában az a gond, hogy előszeretettel feledkeznek meg arról, kiknek köszönhető a haszon. A Magyarországon alkalmazott, erőteljesen autokratikus, néhol diktatórikus vállalatvezetési módszerek nehézkessé, néhol pedig egyenesen lehetetlenné tesznek bármiféle érdekérvényesítést, aminek következményeképpen a vállalkozások többségére a munkaerő gyors cserélődése jellemző. A munkáltatók bizonyos szektorokban szinte egyáltalán nem érdekeltek a személyzet hosszú távú megtartásában, mert a szakképzetlen munkaerő olyan tömegekben áll rendelkezésükre, amely a pótlásra állandó bázist kínál. Ebből a szempontból érthető a minimálbér emelésével szemben érzett averzió. A betanított munkásokat, a szakképzetlen munkaerőt a vállalatok még azokban az ágazatokban is kénytelenek lennének emelt áron foglalkoztatni, ahol a ma javasolt minimálbérért már szakképzett, tapasztalt dolgozókat lehet kapni.
Járai Zsigmond javaslatának elfogadása jelentős kavarodást idézhet elő néhány olyan területen is, amelyre az államnak közvetlen ráhatása van. Ilyen például a közalkalmazottak köre. Az ő bértáblájuk kiindulási alapja a minimálbér. Nyilvánvaló, hogy a legalacsonyabb kategóriába esők bérének emelése maga után vonja a magasabb végzettséggel rendelkezők keresetének emelését is, a kérdés csak az, hogy miből teremti elő a fedezetet a kormány. Jellemző módon a pénzügyminiszter erre nem tért ki, helyette inkább Matolcsy György gazdasági miniszter próbálkozott a felvetés pénzügyi alapjait is begyömöszölni a fátumként emlegetett 5-7 százalékos gazdasági növekedésbe. A kormány már annyi mindent szándékozik a prognosztizált gazdaságélénkülés terhére megvalósítani, hogy azt lassan lehetetlen észben tartani.
Bár Járai magányos akciójáról és annak megalapozottságáról ugyanúgy nem ismertek részletek, mint az autópálya-építés megindításáról, azért annyit megtudhatott az érdeklődő, hogy a növekvő bérek után magasabb adóbevételt tervez a kormány, amely a GDP emelkedésével együtt megteremtheti egy, a munkáltatók terheinek csökkentését célzó kompenzációs alap létrehozásának feltételeit. Ezek persze még körvonalazatlan elképzelések, melyek hatása kiszámíthatatlan, akárcsak a munkaadók válaszlépései a minimálbér esetleg megvalósuló drasztikus emelésével kapcsolatban. A kérdés eldöntése, miszerint itt van-e az ideje ennek a jelentős hatósági béremelésnek, nehéz. Mellette és ellene is komoly érvek szólnak, de talán a gazdaság állapotát és a csatlakozó intézményrendszer felkészültségét figyelembe véve inkább minősíthetjük választási kampányfogásnak, semmint komolyan előkészített javaslatnak.
