ATilos Rádióról, bár az összmagyarság zenei fejlődésének érdekében többet tett, mint Kodály Zoltán óta úgyszólván bárki, de tényleg (sőt DJ Palotai óta nemcsak magunk nem vagyunk ugyanazok, akik annak előtte, de még a Manu Chao-lemezen megszólaló moszkvai rádiószignál is valószínűleg az ő füle nyomát viseli), nem kéne, talán nem is szabadni írni, hallgatni kéne róla, ha már rá a jövőben, meglehet, nem lehet. Mindazonáltal aligha kerülhető el, hogy a Tilos Rádióról szó essék, ha egyszer, úgy tűnik, ez lesz a médiaháború, illetve a politikai végrehajtó hatalom vs. civil társadalom huzavona következő csatája, várhatóan a szokott eredménnyel, miszerint szopunk, polgártársak, szopunk bizony. A Tilos Rádió frekvenciájának meghagyását szorgalmazó ívecskék, amikkel magára valamit adó ember minden bizonnyal konfrontálódott itt vagy ott, végül is önmagukért beszélnek, alá kell írni őket, s azzal csókolom. Egyfelől ugye felháborító és az önkény csimborasszója, ami itt folyik, a médiaháború, valamint a kultúrkampf, másfelől pedig az aláírásnak mint a tiltakozás eszközének vannak hagyományai Magyarországon, ez egy olyan ország, ahol az aláírás lehet eszköze az ellenállásnak egyes történelmi korszakokban, de az is lehet, hogy az összesben mind, az egyetlen eszköze noch dazu.
Tehát tessék csak szépen aláírni, annál is inkább, mert hol jut az ember ilyen ívekhez? Kocsmaszerte, és aki esetleg nem írná alá, holott ott van az orra előtt a pulton, számoljon azzal, hogy az álmatag pillantású pincérlány minimum csak egy közönyös tekintetre méltatja, és még jó, ha nem a tequilájába köp; vagy begöngyölve kerül elébe az ív kedvelt hetilapjában, amit kifizetett, az az aláírás tehát jár, fringe benefit, ahogy az angol mondja, bár nem pont erre.
Meg különben is. Ez egy hovatartozási kérdés, végső soron. A liberális minimum -még akkor is, ha ez az egész ívesdi a Demokratikus Charta viszolyogtató emlékét idézi fel, amikor a káderállomány integritásának megóvásáért széles néprétegek szálltak (pasztellszín pántlikát öltve, hogy még hülyébben nézzenek ki) síkra; amikor az ellenségek ellenségei felismerték egymásban a potenciális barátot, operatív szinten akár a potenciális koalíciós partnert, annak összes lehetséges következményével inkluzíve. Meg hogy két kevésbé bonyolult érv is megszólaljon: a Tilos Rádióért kár volna egyfelől, ugyanakkor másfelől, ha létrehozóinak annyira fontos a Tilos helyére szánt Mária Rádió működése, akkor csináljanak neki frekvenciát, van hely a cybertérben, vagy vásároljanak adásidőt a kereskedelmi rádióknál, vagy csináljanak, amit akarnak, csak ne szüntessenek meg létező rádiókat, mert erre nincsenek jogosítványaik, sőt technikai-technológiai lehetőségük is egyre kevesebb arra, hogy a tömegkommunikációt megregulázzák, felesleges tehát hülyét csinálniuk magukból.
Persze lehetne, talán kéne is arra gondolni, hogy ami most történik, nem egyéb a Kádár-kompromisszum történetének folytatásánál. Annál, hogy a Tilos Rádió megalakulásának pillanatában nem volt se több, se kevesebb helyi és holland posztkamaszok (ha úgy tetszik: szabad és független polgárok) virtuózan pimasz tréfájánál, annál, hogy a szólásszabadság eszméjét a maguk részéről komolyan vették -majd a virtuózan pimasz tréfából ügy lett, színtere a kultúrkampfnak, és ha nem is mindjárt tétje, de legalább eszköze a médiaháború folyamatos alkuinak. Megalakulásának pillanatát követően azonban belement egy olyan alkuba, amelyben balekot csináltak a Tilos Rádióból, pontosabban tulajdonképpen csak azokból, akik az alku megkötésében személyesen részt vettek: abból a testületből, amely a rádiót szinte megalakulásának második pillanata óta ügyviszi vagy mit csinál vele.
Ráadásul az alku, amelynek kimeneteleként a rádió két évre elhallgatott, hogy cserébe a moratórium feloldásakor frekvenciát kapjon, nem is alku volt, hanem, zsarolás: nem arról volt szó, hogy vagy csak egy kis frekvenciát kap, vagy egy vadiúj fullextrásat, hanem hogy semmilyent se, ha nem viselkedik. A testület pedig viselkedett. Hogy miért, rejtély: sem tételes törvény, sem tényleges technikai lehetőség nem volt a rádió elhallgattatására. Ha pisztolyt szegeznek ránk, érthető, hogy átadjuk a pénztárcánkat: ha szemöldökcsipeszt, akkor minimum túlzott óvatoskodás. Meglehet, azért kötötték meg az alkut, mert egy olyan országban és az olyan ország olyan közegében szocializálódtak, amelyben a Hatóság kényszer szülte, ám feltétel nélküli tisztelete alapállásnak volt mondható, akárcsak a remény, hogy informális, családias különalkuk óvatos adagolásával a helyzet enyhíthető. Ennek a reménynek a csalárd és hova se vezető mivoltára azóta bőven rájöhetett bárki, legkivált azok, akik előszeretettel igyekeznek meggyőzni önmagukat és környezetüket arról, hogy intelligensebbek az átlagnál, és csak azért kerülik a nyílt konfrontációt, mert ódzkodnak a vele járó, törmeléket és váladékot maga után vonó barikádharcoktól - és nem azért, mert gyávák, a Kádár kori inkább belülről rombolni, mint hőzöngeni gondolat örökösei, akik látszateredményeik gyümölcsöcskéinek dédelgetésével vigasztalódnak örök vesztes, örök balek mivoltuk miatt. Lehet, hogy az érintettek ezt nem így látják, de kívülről nézve nehéz félreismerni a tényt, hogy az eljáró hatóság azzal, hogy közvetítők útján felajánlott egy méltatlan kompromisszumot, informális, belterjes, mondjuk ki: családias huzavonává szállította le a szabadság mibenlétének kérdését, amit a rádió fellépése megpendített -és ezzel alaposan ráerősített azokra a csak plebejus artikulálatlansággal megszólaltatható gyanúkra, hogy a hatalom gyakorlása és a szabadság élvezete Magyarországon változatlanul inkább hovatartozás és attitűd kérdése, mint személyes döntésé, és hogy a magyar értelmiség felett továbbra is a kompromisszumoknak álcázott blöffök virtuózának, Aczél Györgynek a maliciózus szelleme gomolyog.
A Tilos Rádiót elhallgattatni igyekvő politikai akarat legfeljebb kényelmetlenné tehette volna a rádió működtetését, és a működtetők pályáját is csak a politikai végrehajtó hatalom által közvetlenül ellenőrzött területeken korlátozhatta volna, tényleges félni- és féltenivalójuk nem volt a kompromisszum elfogadóinak, kiötlői pedig egész egyszerűen blöfföltek, és bejött nekik, holott a rádió kezdeti története nem sok jóval kecsegtette őket.
Hogy a kezdetkor akkora horderejű és annyi hercehurcával járó ügy kerekedett a Tilos Rádió históriájából, az a rádiónak használt, de a politikai végrehajtó hatalom illetékes szintjének az érdeme, hogy erre a kerekedésre egyáltalán sor került. A rádió megszületésére izomból reagálni hülyeség volt, de mit lehet várni egy adminisztrátori kartól, amelyet arra neveltek, hogy izomból járjon el mindennel és mindenkivel szemben, és mit lehet elvárni a tényleges végrehajtói hatalom tényleges birtokosaitól egy olyan politikai közhangulatban, amelyben számukra nemigen jut egyéb frusztrációnál, mint hogy izomból reagáljanak? A Hatóság lépett, mert ezt a stratégiát gyakorolta be még a szamizdatok korában, amikor Demszky közellenséget (aki akkor még nem parkolóórák felállítása, hanem a Kádár-kompromisszum felrúgása útján hárfázott a lakosság idegein) és Trabant márkájú gépkocsiját Zsiguli gyártmányú riadóautók fedélzetén üldözőbe lehetett és kellett venni, majd ennek végeztével spray-használattal téríteni el a közrend megbomlasztásának gondolatától; és sokféle Hatóság van, de az olyan, amelyik gyorsan tanul, olyan ritka, hogy a fehér hollók tömegében egyszerűen elkallódna. Következésképpen jó ideig eltartott, amíg a Hatóság észrevette, hogy hülyét csinál magából, holmi rajzfilmszkeccset inszcenál, a Frekvenciagazdálkodás Barkasai üldöznek Trabantokat városszerte, a börleszkre fogékony publikum nagy derültségére. (Megható, bár lényegtelen jele volt az új időknek, hogy már nem érték be a puszta üldözéssel, hanem a meggyőzés eszközét is latba vetették, elterjesztvén, hogy nekik semmi bajuk a szólásszabadsággal, ám a Tilos Rádió zavarja a ferihegyi irányítótornyot. Megszólaltatták ez ügyben a pilótákat is, ők azonban nem úgy viselkedtek, ahogyan tőlük, egy mégiscsak egyenruhás testület tagjaitól elvárható lett volna, hanem kijelentették, hogy egyáltalán nem zavarja, sőt, ha nem volna Tilos Rádió, a Balkan Airlines Várnából érkező járata talán máig ott kerengene Vecsés fölött.) Rendnek márpedig lennie muszáj, ezt üzenték az akcióval a civil társadalomnak, annak egyik szekértáborát megregulázandó a másik szekértábor nyugalma érdekében, ámde rend mégse nem lett, hanem de sőt, az ügy a bíróságig is eljutott, amely testület épp azokban az időkben kapott rá a végrehajtói hatalomtól való függetlenség apró örömeire, és kaszált el lépten-nyomon túlkapni igyekvő hatóságokat vagy magukat annak képzelő politikai tényezőket.
Normális országokban a legendákból végül rajzfilmek születnek: Magyarországon ez is fordítva történt, illetve történt volna, mert a kompromisszum utóhatásai közé az is odatartozik, hogy ebből a rádióból már nem lesz igazi legenda. Ami önmagában még nem volna baj, jobb ma egy konkrét rádió, mint tegnap egy absztrakt legenda, és azt azért meg kell hagyni, hogy a Tilos Rádió színvonalát nem szállította le a kompromisszum: holnapra azonban már feltehetően a rádió sem lesz meg (a mostani helyzetből gyakorlatilag lehetetlennek tűnik a visszatérés), és még csak annyi sincs, hogy legalább elegánsan vérzett volna el, és még csak annyi se, hogy legalább a kompromisszumot megkötő balekok megkapnák jutalmukat.
Ebben az esetben legalább tudni lehetne, hogy mi miért volt, legalább machiavellista kontextusokba helyezhetnénk a történteket, és elfogadhatnánk a gondolatot, hogy a civil társadalom, az értelmiség élére mindig új és új generációk kerülnek, de még csak a jutalmukat sem kapták meg, a szabad médiából üzemi lapokhoz kerültek, pályájuk horizontja a vállalati szamárlétra felsőbb fokai mentén húzódik, a csúcsa pedig a saját halottság lesz, ha megérik. Az internet által létrehozott szabad világban már nincs keresnivalójuk, ha ott próbálnák meg folytatni, az fojtaná meg őket, hogy nem a szabadságvágyuk révén kerültek oda, hanem mert máshonnan kiseprűzték őket: a balekok történeteinek nincs folytatása, csak vége, átverőik egy nap ráunnak a balekokra, és egy tollvonással megszüntetik őket, és akinek nem tetszik, az mehet ívecskét aláírni.
H
Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, érdekes megemlíteni, hogy mialatt mi ívek alírásával vélünk fellépni az önkény ellen, Washingtonban, mégiscsak a tárgyalásos módszerek fővárosában tehát, holmi szedett-vedett népség nem átall kraválok útján próbálkozni a világ gazdasági-politikai irányítói, illetve a konferenciájuk védelmére kirendelt karhatalom ellen: böhöm nagy fekete prolik vízágyúzzák és könnygázolják a fehér felsőközéposztály gyermekeit, az ütlegek nyomán fiúk fakadnak sírva, és harcias küllemű lányok vigasztalják őket, magára valamit adó magyar macsó ajkára megvető mosolyt fakasztva ezzel. Ám ezek az effeminált softie-k mégiscsak odaálltak a rohamrendőrök elé, mi pedig, akiknek az ellenállási kultúráját gyáván vagy csak ostobán, vagy csak falmelléki cinizmusból diszkreditálták azok, akik éppen ennek a kultúrának a kialakítását jelölték meg saját szak- és felségterületüknek, mi legfeljebb ha aláírhatunk, a vállunkat vonogatva, szinte észre se véve, vagy ha észrevéve, hát ügyet se vetve a mindinkább félreismerhetetlen tényre, hogy már a vállunkat se mi magunk vonogatjuk.
