A hétvégén Budapesten ismét tartottak egy Balkán-konferenciát, amiben önmagában semmi rendkívüli sincs: Jugoszlávia bombázása óta szinte hetente ruccannak át ide különféle szakértők, a szerbiai hatalomból kiszorult, vagy oda soha be nem került politikusok, és vitatják meg a régió dolgait.
A találkozó jelentősége abban állt, hogy a háború óta először egy teremben, sőt, egy asztalnál foglalt helyet egy vezető kosovói albán és egy kosovói szerb politikus. Ibrahim Rugova, aki tán még most is Kosovó nagy többséggel, ám a jugoszláv törvények értelmében illegitim módon megválasztott elnöke (ha azóta le nem váltották, vagy meg nem szűnt egyébként soha nem létezett állama) és egy bizonyos Momcilo Trajkovic, a kosovói szerbek pártjának vezetője. Régi ismerősök: a nyolcvanas évek végén a pártapparatcsikból nacionalista uszítóvá vedlett Trajkovic kulcsszerepet játszott abban az albán-ellenes hecckampányban, amely, ha némi spéttel is, de törvényszerűen vezetett háborúhoz; Rugova ebben az időben a helyi írószövetség elnökeként egyengette az albán nemzeti ébredés és felszabadító mozgalom útjait (ekkor még az alkotmányos keretek és a passzív ellenállás által szabott határokon belül). Nem mentek egymással semmire. Rugova és a többi albán egyre csak azt hajtogatták: nem adják alább a függetlenségnél, míg Trajkovic (aki tuti vesztesként és teljes joggal az emberi jogokról és a kisebbségek védelméről beszélt) nem tágított attól, hogy Kosovónak Jugoszláviában kell maradnia. De a lényeg nem ez volt. Hanem hogy egyáltalán szóba álltak egymással, hogy hajlandók voltak egy levegőt szívni a tegnapi, sőt, mai háborús ellenséggel.
Sokat ugyan dőreség lenne várni ettől, vagy a következő, a következő tíz, húsz ilyen találkozótól. De az sem igaz, hogy a balkáni rendezés e pillanatban teljesen kilátástalan lenne. Horvátország, Szerbia, Bosznia, Kosovó, Macedónia nem maradhatnak örök időkre ebben az állapotban, egymás mellett, de egymástól légmentesen elzárva, lényegében állandó háborús készültségben. És ahogy e nemzetek képesek lesznek újjászervezni belső állami életüket, úrrá lenni azon a társadalmi romláson, az állam gépezetének ama szétesésén, amibe tíz éve hatalomra került, bűnös politikusaik taszították őket, úgy találják majd meg az utat egymáshoz is, a közös érdekeket, a kölcsönös garanciák és közös intézmények rendszerét, amelyek nélkül elképzelhetetlen e térség lakóinak normális, hétköznapi, polgári élete.
Ezt némi túlzással akár Jugoszláviának is hívhatnák majd, de nem úgy fogják. És nem is egyhamar jön majd el; és a nemzetközi közösség sok pénzébe és sok erőfeszítésébe fog kerülni.
De a legrosszabb tíz éven már túl vagyunk.
