Miután holmi időközi választás jelentéktelen alkalmával, ám jelentékeny ürügyével közéletünk fölfedezte az állítólagos "szélsőbaloldalt", nagy hirtelen, a tíz éve alakult és unalomig ismert Munkáspárt alakjában, talán érdemes megkérdezni, vannak-e ma szélsőségek Magyarországon, ha vannak, miben szélsőségesek, meg hogy baj-e, s ha igen, miért, szélsőségesnek lenni.
Minden újság egyetért benne, hogy a Munkáspárt, úgymond, szélsőbaloldali párt. Ha megvizsgáljuk programját, meglepetésünkre mérsékelt szociáldemokrata javaslatokra bukkanunk, némi vegyes gazdaság, béremelés, efféle; a mai rendszernek csak szerény kiegészítése, nem alapos reformja; forradalmi megdöntéséről nem is beszélve. A Munkáspárt szerény hetilapja, A Szabadság nagyjából ugyanazokkal a demokratikus közhelyekkel bírálta mind a Horn-Kuncze-, mind az Orbán-Torgyán-kormányt, mint -teszem azt - a Magyar Hírlap, bár szürkébb stílusban. A rendszerváltás (pusztán szónoki) elvetése és a Kádár-nosztalgia egybevág a közvélemény többségi álláspontjával, így statisztikai értelemben csöppet sem szélsőséges, habár a parlamenti pártokba tömörülő vezető réteg nyilvánosan hangoztatott (kisebbségi) nézetétől eltér.
A Munkáspárt "külpolitikája" azonban szokatlan. Szaddám, Slobo, Kim Dzsong Il, az amerikai kormány mumusai, a kedvencei közé tartoznak. De ha belegondolunk, hogy Putyin és Csiang Cö-min nagyobb gyilkosok, mint az előbbiek, velük pedig minden tiszteletre méltó liberális, demokratikus államférfi érintkezésben áll, ha eszünkbe jut, hogy Clinton a napokban parolázott a törvényes pakisztáni kormányt megdöntő katonai diktátorral, ha fölidézzük Párizs szerepét némely afrikai zsarnokságokban, a brit konzervatívok viszonyát Pinochet örökös szenátorhoz, az Egyesült Államok munkálkodását Latin-Amerikában, a spanyol nyelvű országok többségének idült és heveny Castro-barátságát, némely kelet-közép-európai államférfiak és államfiúk mély rokonszenvét Franjo és Jörg iránt - akkor a thürmerióták politikai turisztikája inkább tipikusnak, átlagosnak mondható. A Munkáspárt fölösleges kis párt, de nem különösebben szélsőséges. A Munkáspárt szövetségese, az iraki diktatúra, irtja a kurdokat, de a "mi" szövetségesünk, a törökországi NATO-"demokrácia" is irtja a kurdokat. A Munkáspárt szövetségese, a jugoszláv diktatúra (amúgy: választott diktatúra) fenyegeti balkáni szomszédait, de a "mi" szövetségesünk, a görögországi NATO-EU-demokrácia is fenyegeti balkáni szomszédait (és brutálisan elnyomja nemzeti kisebbségeit, amelyeknek a puszta létezését állítani is bűncselekmény). A Munkáspárt szavazóbázisa - tudjuk a fölmérésekből - xenofób, sovén és cigánygyűlölő, de a legtöbb párt szavazóbázisa ilyen, ám olykor a vezetőik is. A Munkáspárt vezetői nem szoktak rasszistának mutatkozni.
A Munkáspárt persze szociológiailag és érzelmileg kádárista, de nem ismerek olyan pártot Magyarországon, amelyet ellenfelei ne neveztek volna olykor kádáristának (gyakran joggal). A Munkáspárt átlagos és banális; sajátos státusát kirekesztettségének köszönheti, nem megfordítva. Nem nagyon kedveli a NATO-t, de az osztrák szociáldemokraták se kedvelik. Valamivel lelkesebb az EU iránt, mint a brit konzervatívok. A népi dühöt tompábban jeleníti meg a parlamenten kívül, mint a kisgazdák ellenzékben.
Sem a reformkommunisták, sem a reformfasiszták nem akarják megdönteni, csak korlátozni a kapitalista demokráciát. Egyik sem kívánja bevezetni a totalitárius diktatúrát. A reformfasiszták (akiknek köre jóval tágabb, mint a MIÉP híveié, és bizonyos attitűdjeik - a lecsúszottakkal szemben - nem kizárólag jobboldalon észlelhetők) merészebben beszélnek, mert jobban állnak, de merészen hangzó cenzúrajavaslataikat a csöndesebben dolgozó "jobbközép" pártok váltják valóra. Egyre inkább úgy tetszik, hogy a közélet hangadói csak azokat az erőket nevezik szélsőségesnek, amelyek viszonylag csekély számú támogatóra számíthatnak. Nagy párt csak akkor számít szélsőségesnek, ha Washingtonban és Brüsszelben így vélekednek róla, ráadásul külföldön működik. De nálunk, a földkerekség leggyávább országában, még ez esetben is óvnak a halálmegvető kritikusok a túlzásoktól. Sohasem lehet tudni.
Nem a MIÉP találta ki a háromhetenkénti parlamentet, a kormánytévét, a balközép önkormányzatok elleni diszkriminatív vendettát, törvények és bírói ítéletek lábbal tiprását, az alkotmány kiherélését (bár tercel a fő szólamhoz). A MIÉP a retorikája miatt bűnhődik. Nincs a MIÉP-nek olyan ötlete, amelyet a "mérsékelt" jobboldalon túl ne dobott volna valaki (a helyettes államtitkár, aki ingyenes fogamzásgátlást ajánlott a cigánykérdés megoldására - szemben a Magyar Hírlap liberális publicistájának föltevésével - a helyén van, csak valami tárcaközi bizottságban helyettesíti másvalaki).
A szélsőség megállapítása talán történeti-jelképes jellegű. Az MSZP helyesli a rendszerváltást, elveti a kontinuitást posztsztálinista elődével. A teljes jobboldal azonban vállalja Horthyt, Bethlent, Telekit, Bárdossyt, elég sokan Gömböst, egyre többen Imrédyt és Szálasit. A Munkáspárt imádja Kádárt, tartózkodik a Rákosi-korszak bírálatától (többnyire); a szovjet megszállásról alig, csak a fölszabadulásról tud. Ez nem szalonképes. De amaz, ami nem számít szélsőségnek, szintén nem szalonképes.
A szélsőségesnek minősítés (természetesen) politikai fegyver; senkit nem beszélnék le a használatáról, bárha pengéje csorba. A politikai irányzatok viszonya a múlthoz sokat mond. Habár a Munkáspárt hőse, Kádár János, a lakosság többsége számára a huszadik század legrokonszenvesebb politikai szereplője, ez demokraták számára elfogadhatatlan, mert Kádár bitorló volt és zsarnok; a jobboldal számára pedig azért elfogadhatatlan, mert "baloldali" (valójában persze ellenforradalmi, konzervatív, státusőrző) bitorló és zsarnok volt. A Munkáspárt itt ugyan a többséget "képviseli", de a demokratikus rendszer lényegétől ez a nézet idegen (ahogyan a historizáló mai "horthyzmus", bár másképp és más okból, de szintúgy idegen), tekintet nélkül arra, hogy a rendszer igazi, meggyőződéses hívei kisebbségben vannak. A Munkáspárt sokatmondó "kádárizmusa" azonban elég üres.
A jobboldal múltszemlélete annyiban nem rendszeridegen, hogy a Horthy-rendszer ún. feudálkapitalizmusa szintén a magántulajdon alapján állott, s bár a király nélküli magyar királyság nem volt jogállam (s még kevésbé érvényesült benne a joguralom, a rule of law), a zsidótörvényekig a magánjogot többnyire betartották. Jogegyenlőség és közszabadság azonban nem volt; hivatalos cenzúra működött; elismerték a kasztkiváltságokat. A kapitalizmus igenlése összeköti az összes mai politikai irányzatot, s ebből a historizáló "horthyzmus" se rí ki. A historizáló "kádárizmus" látszólag különbözik ettől, hiszen a médiakonszenzus szerint a Kádár-korszak valamilyen értelemben "kommunista" volt.
Ez csak annyiban igaz, hogy a Kádár-rezsim vezetői a kommunista mozgalomból jöttek, de nem kommunista forradalom eredményeképpen jutottak hatalomra, hanem a szovjet-orosz megszálló nevezte ki őket. A népi emlékezet a Rákosi-érát tekinti "kommunistának". A nép többsége határozottan nem kommunista; hogyan becsülhetné Kádár Jánost, ha a szokványos (mai) értelemben "kommunistának" tartaná? Nem is tartja; a Kádár-korszak emléke (persze hamisan): a szociális biztonsággal és értékálló juttatásokkal kombinált kistulajdonosi és bérleti előkapitalizmus (gebin, háztáji, melléküzemág, géemká, kisszövetkezet stb.). Mjuzikel, lakótelep, Wartburg, társasutazás, subidubi: fogyasztás. Ezért a Munkáspárt rendszeridegensége, antikapitalizmusa a legrosszabb (legjobb?) esetben is viszonylagos. "Revizionista." "Szocdem." "Kispolgári." A néhány tán még megmaradt hithű sztálinistának vagy Kádár-ellenes, "szektás" balosnak nincs síremléke, ahová járulhatna. Csak a gulyáskommunistáé, aki nem volt eget ostromló kommünár, hanem "a realitások" unalmas bütykölője. A véreskezű gebines.
Antikapitalista tömegmozgalom Magyarországon nem létezik.
Az összes magyarországi pártok polgári pártok.
Az összes magyarországi hírlapok polgári lapok.
Noha a szabad társadalom és a demokratikus intézményrendszer (beleértve a liberális kapitalizmus intézményeit) iránt savanyú, zsémbes ellenszenv tapasztalható, különösen a jobboldalon, de radikális, forradalmi alternatíva még ott sem (vö. T. G. M.: "Reformfasiszták", Élet és Irodalom, 1999. október 22.). Egyáltalán, mint többféleképpen is megírtam, a demokratikus kapitalizmusnak nincsen alternatívája, noha közutálatnak örvend (vö. T. G. M.: "Három könnyű darab", Beszélő, 1999. október; T. G. M.: "Népítélet", Élet és Irodalom, 1999. december 22.; G. M. Tamás: "Democracy´s Triumph, Philosophy´s Peril", Journal of Democracy, 2000/1, pp. 103-110).
A "szélsőség" és a "mérséklet" szembeállítása különben is helytelen. A jobboldali pártokról nem mondható, hogy mérsékelten fasiszták (a "reformfasizmus" fogalma többek között épp ezt zárja ki), és a szociáldemokrácia sem a leninizmus-sztálinizmus-maoizmus mérsékelt variánsa, noha persze történetileg bizonyos folytonosságok észlelhetők.
"Szélsőséges"-nek ma Magyarországon két dolgot neveznek: 1. az érdes vagy éles politikai tónust, ami reakcióra készteti a kényelemszerető, lusta, szervilis "közéletet" és 2. mindazt, ami ellenkezik a liberalizmus és a szociáldemokrácia közjogi, szociális és történeti alapmeggyőződésével, elsősorban a rasszizmust. A fajüldözés hála Istennek ma ellenkezik az elméleti "euroatlanti" konszenzussal (a gyakorlatban persze mindenütt van, néha nyíltan, néha rejtetten, intézményes rasszizmus és idegengyűlölet), de máskülönben - nem jogilag, hanem társadalmilag és kulturálisan - éppenséggel a kapitalizmus alkotóeleme (a premodern, kasztos társadalmakban, ahol az emancipáció lehetősége föl sem merül, az "etnikum" nem tárgya a problematikus önfaggatásnak, a faji kérdés nem gyújtópontja a közösségi szenvedélynek). A kapitalizmusnak mindaz szerves alkotóeleme, amit ma látunk (a náci/fasiszta államok nem szüntették meg társadalmuk tőkés jellegét, csak korlátozták); az, ami nem alkotóeleme a kapitalizmusnak, az csak a (sohasem létezett) szocializmus, az, ami par excellence nem létező, maga a nix, és ami kritikai utópiaként, regulatív társadalmi határfogalomként is csak addig volt hatékony, ameddig hamis látszata (kominternestül, vörösgárdástul) fönnállott mint fegyveres fantazma.
Kormánykritika van - de rendszerkritika nincs. A modernség fönnállása óta először. Márpedig bármiféle radikalizmus csak a mozgalommá szerveződött rendszerkritika neve.
A szélsőséges tónus, amely radikalizmust negélyez, önmagában tökéletesen érdektelen.
A "szélsőségekkel" foglalkozó szüntelen kelet- és közép-európai fecsegés hazai variánsa arra hivatott, hogy 1. egyrészt elmossa, fölhígítsa a demokratikus kapitalizmus kebelén belül is lényeges különbséget jobboldal és baloldal között, 2. másrészt pedig arra, hogy már kezdetük előtt elcsitítsa a mai rendszer lényegét illető vitákat (az öncenzúra hatásos indítéka lehet az, hogy az ember nem óhajt "szélsőséges" látszatba keveredni, ami körülményeink között "nácit" vagy "sztálinistát" szokott jelenteni).
Harmadrészt pedig 3. főleg azért fontos - taktikailag - a "szélsőségekről" való beszéd, hogy előkészítse a vesztét érző liberális értelmiség számára a politizálástól való visszavonulást az "egyik kutya, másik eb" eminenter apolitikus érzülete jegyében, megfeledkezve arról, hogy a liberális-demokratikus politikai pluralizmus stratégiája a kisebbik rossz, nem pedig a passzivitás és a visszavonulás. Ha a liberális értelmiség a "hagyjuk a mocskos politikát!" jelszót követve (akár a későkádárista ezerkilencszáznyolcvanas években...) "kivonul" és (egzisztenciális érdekekre sem tekintet nélkül...) közönyt színlel, akkor magára hagyja az egyre kevesebb féktől és ellensúlytól feszélyezett hatalommal szemben a magyar népet. Ha a szabadelvű értelmiség szabadelvűsége addig tart, ameddig erős, befolyásos, következetes SZDSZ van az országházban és a városházán, és egy perccel sem tovább, akkor ez a liberalizmus eddig sem ért semmit.
De vissza a tárgyra.
A "mérséklet", a "mértékletesség" akkor indokolt, ha a status quo nem szorul változtatásra, ha a közállapotok tűrhetőek, ha a társadalomnak sok a vesztenivalója. A vitának arról kellene szólnia, hogy csakugyan ilyen kiválóak-e a közállapotok, nem pedig arról, hogy milyen némely közszereplők hanghordozása. Semmi kifogásom nem lenne például Kövér László éles fogalmazása ellen, ha úgy vélném: igaza van, mint ahogy anno nem is bántam a gorombaságait, mert szerintem igaza volt.
"A kritikai tudat" állapotára hazánkban ma az jellemző, hogy az általam minden reggel olvasott 3 szoclib napilap és hetenként olvasott 4 ballib hetilap pontosan huszonötször annyi önálló cikket és körülbelül negyvenszer akkora terjedelmet szentelt a szombathelyi polgármester szóra sem érdemes nyelvvizsgaügyének, mint a munkanélküli-segély de facto megszüntetésének (arról nem szólva, hogy az utóbbit érintő híradásokat többnyire elsikkasztották az átlagolvasótól figyelemre se méltatott gazdasági rovatokba, a rutin tőzsdei hírek mögé, mint mostanság minden "szociális" hírt).
A kapitalista rendszer anomáliáinak bírálata és a mind sűrűbben diktatúrás vonásokat mutató kormányzat rendszeridegen lépéseinek bírálata - bár fölöttébb helyes -nem a rendszer bírálata, hanem a rendszer intelligens és kritikus támogatása. Természetesen nem mindegy, hogy demokratikus vagy parancsuralmi kapitalizmusban élünk-e, és ebben a tekintetben lényegi különbség van baloldal és jobboldal között; a liberálisok és a szociáldemokraták/szocialisták ma Magyarországon (ezer hibájuk ellenére) megbízhatóbb hívei a demokráciának, mint a jobboldal, bár ez nem jelent megfogant védőoltást a hülyeség és a simli ellen.
A kapitalista demokráciát és a kapitalista diktatúrát a szélső radikalizmus szokta úgymond összemosni; ám nálunk szélső radikális kritikának se híre, se hamva, ezért a "mérsékelt" sajtó egyik-kutya-másik-ebezése (hiszen inkonzisztens) föltehetőleg nem másnak köszönhető, mint a jobboldaltól való hagyományos kelet-közép-európai rettegésnek, amit az a (hamis) sejtelem motivál, hogy a baloldal valamiképpen kevésbé "gyökeres", a hagyományba kevésbé "lehorgonyzott", mint a nemzeti-klerikális-konzervatív jobboldal.
Ebbe belejátszik persze a kelet-közép-európai kulturális karakter is, amelyet már untig szidtak eleink, és amelyben a bikacsökös fölsőbbséget, a mozdíthatatlan fönnállót térdre rogyva akceptáló filiszter a fő alak, és amelyben a lázadás és a tiltakozás, a kritikai utópia, a nem-ismerek-se-Istent-se-embert-csak-a-kibaszott-szent-igazságot filozófia nem egyéb, mint fárasztó fakszni.
A március 25-ei Le Monde Kosovo/Kosova-mellékletében Alain Badiou (aki forradalmi marxis-ta [!] létére az École Normale Supérieure professzora, mellesleg nagy filozófus, de mindegy) ír arról, hogy megvetjük a gyalogszerrel sarat dagasztó gyilkost, de tiszteljük azt, akinek vadászbombázói vannak (Putyint pl). Ezt csak azért említem, hogy ne csak Kelet-Közép-Európát mocskoljam, habár jólesik: a gyáva filiszter másutt is sikereket arat.
Nekem meggyőződésem, hogy az új kapitalista demokráciáknak radikális rendszerkritikára volna szükségük még akkor is, ha ez jelenleg nem nagyon lehet értelmes politikai cselekvés eszmei bázisa. Ám a "szélsőségekről" való duma, így, in abstracto, félig öntudatlan ürügy, amellyel félrevezetjük magunkat, pedig az igazi dilemma nem "szélsőség" avagy "mérséklet" (ez legföljebb retorikai kérdés), hanem: állagmegőrzés vagy radikalizmus? - és egy evvel össze nem téveszthető, azonnali, valóságos, köznapi dilemma: jobb vagy bal? (S ezt persze nem szabad úgy érteni, mintha a baloldalon nem lehetne választás liberalizmus és szociáldemokrácia között - de nálunk nem ez a fő dilemma, mint némely nyugati országokban, mindegy, milyen álnéven: Angliában például a Munkáspárton belül.)
Ez az ürügy pedig a passzivitás ürügye - ezt pedig én a közös demokratikus éthosz szánalmas elárulásának tartom, s ráadásul butaságnak.
