írás a falon

publikálva
2000/13. (03. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Tilos Ráció, akarom mondani Rádió (istenem, meddig szórakozunk még az ilyen betűhibákkal) múlt kedd reggeli adásában szóba került a falfirkálás. Betelefonált a rádió egyik ismert hallgatója, és elmondta, hogy kis híján miszlikbe rúgta a múltkoriban egy firkáló valagát, amikor rajtakapta, hogy rongálja a telefonáló felügyeletére bízott házfalat. A műsorvezetők erre azt mondták, hogy ez nyilván nem eljárás, és aztán arról beszélgettek, hogy szép-e a falfirka. Az "alternatív-radikális-liberális" adó sztárhallgatója ekkor kompromisszumként azt ajánlotta, hogy állítsunk föl talán egy elismert szakértőkből, művészekből - gondolom, esetleg még politológusokból vagy ifjúságszociológusokból - álló testületet (amit az egyszerűség kedvéért nevezhetnénk esetleg Kuratóriumnak: ezt én mondom), akik eldönthetnék, hogy melyek azok a firkák, amelyek esztétikailag értéket képviselnek, és az így azonosított, művészileg értékes munkáknak aztán biztosíthatnánk közterületeinken felületet. (Ekkor a pirítós lassan bukfencet vetett a számban.) A műsorvezető azt felelte, hogy ezúttal nemigen sikerült egyetértésre jutni a dologban, és hogy a falfirkálás mint jelenség ennél bonyolultabb dolog. Aztán tíz lett, és jött egy másik rádió.

Hammer Ferenc

A Tilos Ráció, akarom mondani Rádió (istenem, meddig szórakozunk még az ilyen betűhibákkal) múlt kedd reggeli adásában szóba került a falfirkálás. Betelefonált a rádió egyik ismert hallgatója, és elmondta, hogy kis híján miszlikbe rúgta a múltkoriban egy firkáló valagát, amikor rajtakapta, hogy rongálja a telefonáló felügyeletére bízott házfalat. A műsorvezetők erre azt mondták, hogy ez nyilván nem eljárás, és aztán arról beszélgettek, hogy szép-e a falfirka. Az "alternatív-radikális-liberális" adó sztárhallgatója ekkor kompromisszumként azt ajánlotta, hogy állítsunk föl talán egy elismert szakértőkből, művészekből - gondolom, esetleg még politológusokból vagy ifjúságszociológusokból - álló testületet (amit az egyszerűség kedvéért nevezhetnénk esetleg Kuratóriumnak: ezt én mondom), akik eldönthetnék, hogy melyek azok a firkák, amelyek esztétikailag értéket képviselnek, és az így azonosított, művészileg értékes munkáknak aztán biztosíthatnánk közterületeinken felületet. (Ekkor a pirítós lassan bukfencet vetett a számban.) A műsorvezető azt felelte, hogy ezúttal nemigen sikerült egyetértésre jutni a dologban, és hogy a falfirkálás mint jelenség ennél bonyolultabb dolog. Aztán tíz lett, és jött egy másik rádió.

A téma megbeszélésének eme eredménye kíván némi diszkussziót. Ehhez segítségül fogom hívni Stuart Hall Representations című munkájának kultúrafogalmát, aminek lényege az, hogy egy modern demokratikus társadalomban a kulturális jelenségek (mint például az operalátogatás, a kaktusztenyésztés, a közoktatás vagy a falfirkálás) olyan folyamatokat alkotnak, amelyekben a következő öt, egymást kölcsönösen befolyásoló alterületet különíthetjük el: 1. a tevékenység szabályozása; 2. a tevékenység "termékeinek" létrehozása; 3. a tevékenység mint fogyasztás; 4. a tevékenységnek az emberek identitásában betöltött szerepe; 5. a tevékenységgel kapcsolatos közbeszéd. Az elemzés végkövetkeztetését megelőlegezve, a következőt állítjuk: amennyiben a firkálással kapcsolatos közbeszéd a jövőben nem haladja meg azt az intellektuális és morális nívót, ahol ma áll, akkor a firkálás fenn is fog maradni, mi több, kívánatos, hogy fennmaradjon. Dixi.

1. Szabályozás: Magántulajdon!!! E terület számbavétele első látásra igen egyszerű, ugyanis a firkáláshoz többnyire nem szokták elkérni a fal tulajdonosának vagy kezelőjének hozzájárulását, és így a károkozás mértékétől függően a dologból lehet szabálysértés vagy bűncselekmény. (Rajtakapás esetén ehhez járulhat némi testi fenyítés is.) A firkálás tekintetében valószínűleg itt tapasztalható az egyetlen konszenzus a firkálók és a többiek között: nem hiszem, hogy akadna egyetlen firkáló is, aki azt szeretné, hogy szabad lehessen bárhová rajzolni. Azonban úgy véljük, hogy a köz számára látható magántulajdon-felületek (mint a házfal vagy a kerítés) nem ugyanolyan magántulajdon-felületek, mint egy ágytámla a hálószobában. A közlátvánnyá előlépő magántulajdon részét képezi annak a jószágcsoportnak, amelyet a társadalom a mindennapi életben, a kultúra szimbólumkészítő folyamatai során a tekintetével sajátít ki, ilyenformán minden közlátvánnyá tett magántulajdonnak meg kell felelni bizonyos kritériumoknak (amit szabályoznak is például különféle építésügyi szabványok). Azonban felmerül a kérdés, mi a teendő például a Vérmező sarkán fluoreszkáló lila-vörös-fekete színű, üzletportálnak szánt műanyag förmedvénnyel vagy az átlag budapesti utca vizuális kultúrájának silányságával. (Az az érv, hogy ez a slamperáj adja fővárosunk sajátos báját, részben igaz, ám formailag nem nyom a latban többet annál az érvnél, miszerint a falfirkák szépek lennének: de erről később.) Ha bekopognék az illető üzletbe, hogy ugyan cseréljék már ki a homlokzatot, mert szégyennel tölt el látványa, valószínűleg ugyanazt válaszolnák, mint ha az önkormányzathoz mennék be, hogy szedessék le az nagykörúti üzletfeliratok nagy részét, mert rondák. Hol él maga, uram? Míg a magántulajdon összefirkálása miatt összezár a közélet és sápítozik, addig a magántulajdon által összerondított közlátványról nemigen esik szó. Ez pedig méltánytalanság.

2. A firkálás terméke: Szép-e a falfirka?

Ahhoz, hogy belássuk, mennyire segíti a firka-közbeszédet ez a kérdés, segítségképpen felidézzük a kultúrantropológia egyik kedvenc anekdotáját. Történt egyszer, hogy egy indiai maharadzsát elvittek a Wembleybe az Angol Kupa döntőjére. ´felsége rendkívül élvezte az összecsapást, a közönséggel együtt kiabált, énekelt, buzdította a csapatokat. Amikor a meccs végén megkérdezték véleményét a látottakról, így felelt: "Nagyon tetszett, amit láttam. Mindamellett, bár nem tudom, mennyibe kerülhet az a golyó, amelyet mindkét csapat olyan nagy lelkesedéssel hajszolt, úgy döntöttem, hogy adok ajándékba egyet-egyet belőle a vörös ruhásoknak is és a csíkos ruhásoknak is. Ezen kívül pedig annak a fekete ruhás embernek is szeretnék adni egyet, mivel hiába szaladgált föl-alá olyan lelkesen, szegény még csak meg sem tudta érinteni."

A firka-közbeszéd fenti Tilos-példájából kiindulva arra kell következtetnünk, hogy az átlagember körülbelül annyira érti, mit jelent a firka, mint amennyire a maharadzsa érti a lesre futtatás szokását. Az embereket idegesítő firkák túlnyomó többsége ugyanis nem kép vagy nagy műgonddal alkotott kompozíció, hanem csak afféle névjegy. A gyakran csak pár vonalból álló krikszkrakszok egy-egy firkáló, illetve firkálócsapat jelenlétét igazoló dokumentumok, amiket többnyire csak a beavatottak tudnak elolvasni. Ennek megfelelően egyes kívülálló firka-szimpatizánsoknak az a meglátása, miszerint a firkálással azért kellene megértőbbnek lenni, mert a firka szép (izgalmas), lényegében hasznavehetetlen gondolat. Az összes olyan elképzelés, amely a firka esztétikai elismertetése révén szeretné legalizálni a firkálást, nem vet számot azzal a ténnyel, hogy a firkának legalább annyira lényege a tiltottság, mint a focinak az, hogy egy labdával játsszák.

3. Fogyasztás: Haring, Basquiat & Co.

Ironikus módon az amerikai falfirkászból galéria-művésszé lett illetők tevékenysége járult leginkább hozzá, hogy kialakuljon az imént említett, a firkálást szépészeti jelenségnek tekintő, hatsávos gondolkodási zsákutca. Azzal, hogy a legtöbb fürdőszobában felbukkantak Keith Haring pálcikaemberkéi a törülközőkön (az IKEÁ-ban is volt olcsózva nemrég), az az elgondolás kezdett terjedni, miszerint létezik egyrészt esztétikailag értékes graffiti, amelyből vidám városképi dekoráció, netán még falinaptár is lehet, másrészt létezik civilizálatlan vandálkodás. Jóllehet a firkálás formája szerint kép, illetve írás, funkciója szerint azonban megszállás, kisajátítás és rombolás (talán nem véletlen, hogy a firkák fő megjelenési helye egy olyan, jelentős szimbólumpotenciállal rendelkező objektum, amit falnak hívnak). Jól érzik a firkálók, hogy a rongálásokban nem elsősorban az anyagi károkozás háborítja föl a külvilágot, hanem annak értelmetlensége (már a feliratok is azok). Ezzel pedig azt üzenik a firkálók, hogy a külvilág által nyújtott, a jó életre vonatkozó lehetőségek (tisztesség, gazdagság, műveltség, belátás, siker, előmenetel, odaadás, hazaszeretet, megértés stb.) egyike sem elfogadható vagy elérhető számukra, és mivel e jelentések összekapcsolódva szinte teljesen lefedik a ráció világát, számukra a leghatékonyabb és legegyszerűbb módszer e világ kihívására az ok nélküli lázadás és a pusztítás a festékszóróval. (Ahogy Mary Douglas mondja: "Ahol piszok van, ott rendszer van.") Így viszont az az elgondolás, amely a firkálást esztétikai kérdéssé igyekszik redukálni, nemcsak rövidlátó, hanem káros is, ugyanis a kulturált firkálás fogalmának bevezetésével igyekszik elkendőzni azt a brutálisan egyszerű összefüggést, miszerint többnyire ott vandálkodnak, ahol az általában szokás az emberek között.

4. Identitás: szubkultúra.

Tekintettel arra, hogy a firkálók többnyire tizenévesek, az eddigiekben említetteket bizonyos mértékig életkori sajátosságként is kell értelmezni, amikor is a firkáló (másokkal együttműködve) jelek segítségével ismerőssé, úgymond lakhatóvá igyekszik tenni környezetét. Az értelmetlen firka ad értelmet a környezetnek, a falfirkák lényegében szimbolikus otthont teremtenek az idegen külvilágban, rendet teremtenek a káoszban - még ha kissé paradoxnak is tűnik ez az állítás, ha eszünkbe jut egy-egy alaposan lerendezett fal a környéken.

Felmerülhet a kérdés, hogy az efféle értelmező spekulációnak mi köze van a firkálással kapcsolatos közéleti tennivalókhoz (policy), illetve az azokkal kapcsolatos közbeszédhez. Az talán nyilvánvaló, hogy a kultúrantropológia megértési, azaz értelmező hozzáállása a firkáláshoz semmilyen módon nem implikálja azt, hogy a törvénynek, illetve a jogalkalmazásnak megértőnek kellene lenni a firkálás tekintetében. Ám azt is állítjuk, hogy ha a firkálással kapcsolatos közbeszédet - például az iskolai tananyagot, lásd a volt (?) NAT Vandalizmus altémáját a Társadalmi beilleszkedési zavarok tárgyalásakor - semmilyen módon nem gazdagítja az a felismerés, hogy a firkálás egy fiatal szubkultúra szimbolikus otthonteremtő kezdeményezése, és a közbeszéd kimerül a rend utáni siránkozásban (vagy hogy kinek a micsodáját kellene miszlikbe rúgni), akkor ez azt jelenti, hogy a közbeszéd egyoldalú, kizárólag rendszempontú, és mindenki számára fenyegető, aki egy cseppnyit is különbözik attól az ideális átlagpolgártól, aki divatjamúlt politikai ideológiákban biztosan létezik, de egy szabad országban biztos, hogy nem.

5. Közbeszéd.

A firkálással kapcsolatos közbeszédről eddig már nagyrészt elmondtuk, amit akartunk, így csak arra kívánunk rávilágítani, hogy a firkálás afféle kulturális hőmérőként megjeleníti, mekkora a szimbolikus rendetlenség és veszély, amit úgymond egy ifjúsági szubkultúra hóbortjának áraként a hazai közvélemény hajlandó tolerálni. Viszonylag csekély. Ha meglesz a morális képzelet a közvéleményben emberszámba venni a firkálókat, ők is abbahagyják a firkálást.

Addig meg lesz, ami lesz, mint ahogy az szokott lenni nálunk.

publikálva
2000/13. (03. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk