| ||
Ahogy a féllábú veterán harctéri anekdotái is különös súlyt kapnak a hitelesítő látvány okán, úgy képes extra jelentésrétegeket ráhúzni a dalaira a Down akkor, amikor a színpadra lép. A New Orleans-i stoner metál szupergrupp tagjain kegyetlenül végigvert az élet: sós kútba talán nem vetették őket, de herointúladagolástól hurrikántámadásig igen sok mindent megéltek a felbukkanásuk óta eltelt közel húsz év során, és ez a számos keserű tapasztalat rendesen rákarcolta jeleit a „betépett fehér déli lókötő”-archetípust ritka megkapó erővel megtestesítő zenészek arcára. A megjelenés pedig mára tökéletes összhangba került a zenével, hiszen a Down dalai maguk is viharvertek, bekábultak és zsírosak, amelyek olykor a határán táncolnak, de sosem zuhannak bele a teljes szétesésbe. Míg tehát lemezen a Down egyre barátságtalanabb, addig koncerten egyre megrázóbb, s így a zenekar második magyarországi fellépése még azok számára is kötelező, akik szerint a louisianai férfiaknak szögre kellett volna akasztaniuk a gitárt mindjárt a mérföldkőnek számító, 1995-ös legelső lemezük után.
