New Orleans leghíresebb és legszakadtabb metálzenészei garantálják a fülledt és kábult éjszakát.
Ajánlom
Ahogy a féllábú veterán harctéri anekdotái is különös súlyt kapnak a hitelesítő látvány okán, úgy képes extra jelentésrétegeket ráhúzni a dalaira a Down akkor, amikor a színpadra lép. A New Orleans-i stoner metál szupergrupp tagjain kegyetlenül végigvert az élet: sós kútba talán nem vetették őket, de herointúladagolástól hurrikántámadásig igen sok mindent megéltek a felbukkanásuk óta eltelt közel húsz év során, és ez a számos keserű tapasztalat rendesen rákarcolta jeleit a „betépett fehér déli lókötő”-archetípust ritka megkapó erővel megtestesítő zenészek arcára. A megjelenés pedig mára tökéletes összhangba került a zenével, hiszen a Down dalai maguk is viharvertek, bekábultak és zsírosak, amelyek olykor a határán táncolnak, de sosem zuhannak bele a teljes szétesésbe. Míg tehát lemezen a Down egyre barátságtalanabb, addig koncerten egyre megrázóbb, s így a zenekar második magyarországi fellépése még azok számára is kötelező, akik szerint a louisianai férfiaknak szögre kellett volna akasztaniuk a gitárt mindjárt a mérföldkőnek számító, 1995-ös legelső lemezük után.
Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.
Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.
A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társulataiig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.
A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.
Tavaly ősszel egyetlen, az életművéhez és szellemiségéhez felérő, jelentőségteljes megemlékezés nélkül múlt el Radnóti Miklós meggyilkolásának 80. évfordulója.
A boszniai szerbek vezetőjére most már nem csak otthoni ellenzéke, de saját párttársai is fenik a kést; a nemzetközi közösség, beleértve az Egyesült Államok kormányát is, végleg levette róla a kezét; sőt, finoman elhatárolódott tőle Aleksandar Vučić szerb elnök is.
Múlt szombaton nagyjából ennyien mentek el a hatvanpusztai gazdasági központhoz, hogy demonstrálják: ők pontosan tudják, hogy mi folyik ott. Hogy megmutassák, hogy mindazt, ami a kerítés és földkupacok mögött van, valóban rejtegetik a nyilvánosság elől.
A megengedő részletszabályok miatt minden veszélye fennáll annak, hogy az Otthon Start programból – miként a 2002-es rendszerben – a támogatásra nem, vagy kevésbé rászoruló potyautasok részesedése lesz a nagyobb. Erre pedig még a programra fordított szerény összegű közpénz is sok.
A következő két év talán legfontosabb politikai csatája – az európai jobb- és baloldal között – arról fog szólni, hogy 2028-tól 2034-ig az Európai Unió költségvetése az ipari lobbi érdekein túl mit tesz majd azokért a célokért, amelyeket az európai polgárok a legfontosabbnak tartanak.
A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozássorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.
Tasó László harminc éve meghatározó szereplője a város életének családjával együtt. A tavalyi önkormányzati választáson a Fidesz–KDNP már egyik Tasót sem indította, a vereséget így sem kerülhette el. A meccs azonban nem ért véget.
