New Orleans leghíresebb és legszakadtabb metálzenészei garantálják a fülledt és kábult éjszakát.
Ajánlom
Ahogy a féllábú veterán harctéri anekdotái is különös súlyt kapnak a hitelesítő látvány okán, úgy képes extra jelentésrétegeket ráhúzni a dalaira a Down akkor, amikor a színpadra lép. A New Orleans-i stoner metál szupergrupp tagjain kegyetlenül végigvert az élet: sós kútba talán nem vetették őket, de herointúladagolástól hurrikántámadásig igen sok mindent megéltek a felbukkanásuk óta eltelt közel húsz év során, és ez a számos keserű tapasztalat rendesen rákarcolta jeleit a „betépett fehér déli lókötő”-archetípust ritka megkapó erővel megtestesítő zenészek arcára. A megjelenés pedig mára tökéletes összhangba került a zenével, hiszen a Down dalai maguk is viharvertek, bekábultak és zsírosak, amelyek olykor a határán táncolnak, de sosem zuhannak bele a teljes szétesésbe. Míg tehát lemezen a Down egyre barátságtalanabb, addig koncerten egyre megrázóbb, s így a zenekar második magyarországi fellépése még azok számára is kötelező, akik szerint a louisianai férfiaknak szögre kellett volna akasztaniuk a gitárt mindjárt a mérföldkőnek számító, 1995-ös legelső lemezük után.
A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?
Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépéseit viszi színre.
Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.
Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.
Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.
A legfrissebb hírek szerint elmaradhat, vagy legalábbis csúszhat a budapesti Trump-Putyin-találkozó. Kirill Haratyjan orosz újságíró ugyanakkor felvázolta, milyen taktikával készülhetett erre az orosz elnök, és miért borítékolható egy ilyen megbeszélés eredménytelensége.
Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.
Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.
A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.
A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.
Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.
