A NER tizenötödik évében valamiért kötelező valahogy viszonyulni a válogatott futballhoz akkor is, ha esetleg valaki nem szereti ezt a sportágat. Mivel a vonatkozó megszólalások egy része alapvetően politikai töltetű meglátás, sokat nem lehet velük kezdeni, de a vasárnap délután Írország ellen az utolsó utáni – 96. percben – elbukott meccs a 40 év után újra semmivé lett világbajnoki álmokkal együtt is alkalmas némi vizsgálatra azzal kapcsolatban, miért alakult így. Már persze azon túl, hogy az íreknek van egy Troy Parrott nevű ihletett formában focizó játékosuk, aki tulajdonképpen egyedül verte meg a magyar válogatottat.
Fotó: MTI / Hegedüs Róbert
Érdemes megjegyezni, hogy ennél jobb lehetősége soha nem lesz már a magyar válogatottnak egy viszonylag könnyű kijutásra: a négyfős csoportunkból Örményországot kötelező megverni, Írország pedig közel azonos szinten van velünk, ráadásul elég csak pár írrel beszélgetni ahhoz, hogy kiderüljön, legalább olyan pechesek a sportban, mint mi, és legalább annyit tudnak röhögni az állandó számolgatásokon az esélyekkel kapcsolatban, mint mifelénk. Portugáliát nem kötelező megverni, bár épp az írek azzal hozták magukat vissza a meccsbe, hogy ők – velünk ellentétben – tényleg szereztek tőlük három pontot.
A pótselejtező reális elvárás volt, úgy tűnt, meg is lesz, ez pedig sokáig eltakarta a látható problémákat: azt például, hogy Törökország válogatottja a Nemzetek Ligája sorozatban idén két meccsen hat gólt rúgott nekünk, vagy hogy megint elkezdtünk az utolsó pillanatokban bukni meccseket. Az írek elleni vasárnapi mérkőzés verte bele az utolsó szöget a koporsóba, de valójában már a dublini első meccsen is így buktunk két pontot, illetve a portugálok elleni hazain is a 86. percben ment el a döntetlen.
A magyar válogatott erényeit sokáig lehetne sorolni: Marco Rossi irányítása alatt láthatóan van játéka a csapatnak, Szoboszlai Dominik játékát külön is élmény nézni, Varga Barnabás személyében pedig már nemcsak Szalai Ádámhoz hasonlóan szimpatikus és sokat küzdő erőcsatára lett a válogatottnak, de még gólképes is. Ránézésre óriási haladás, hogy két kezdőnk az angol bajnokság egyik topcsapatának (igen, Liverpool) állandó kezdői, miközben Schäfer András például az Union Berlinben a Bundesligában lett képes alapemberré válni.
Ezek a kifutott teljesítmények azonban olyan súlyos gondokat fedtek el mostanáig, amiket érezhetően senki nem akart meghallani a futball körüli döntéshozók közt: a magyar futball mögött lévő akadémiai rendszer nemcsak nagyon drága, de szakmailag teljesen értékelhetetlen, és most már ki lehet jelenteni, hogy kudarc.
Fotó: MTI / Illyés Tibor
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
