Valószínűleg mindannyian találkoztunk már olyan figurával, akinek be nem áll a szája. Az ilyenek folyamatosan, megállás nélkül beszélnek, mindig van még egy és még egy történetük, amelynek jellemzően ők maguk a hősei, amint egy híres emberrel paroláznak vagy jelen vannak a nagy történéseknél. Mindig ül a társaságukban valaki, akihez görcsösen ragaszkodnak, akit nem engednek el, amíg „egy utolsót” nem isznak velük vagy meg nem hallgatnak még egy örökbecsű anekdotát. Ott ülnek a bárpultnál vagy az összejövetelek egyik sarkában, cigizve-szivarozva, hevesen gesztikulálva magyaráznak, soha nincsenek egyedül, de valahogy mégis végtelenül magányosnak tűnnek. Tipikus mellékszereplők ők, akik talán épp ezért próbálják kompenzálni saját jelentéktelenségüket. Valójában ugyanis soha nem ők hajtják végre a nagy tetteket, nem ők alkotják a remekműveket, nem miattuk változtat irányt a világ menete – ők csak mindig ott vannak, valahol a közelben.
Egy ilyen emberről szól a Blue Moon című film, amely ezt a mellékszereplőlétet minden eddiginél érzékletesebben ragadja meg. Főszereplője egy Lorenz Hart nevű zeneszerző, aki már az első képkockákon részegen, dülöngélve őgyeleg a hideg New York-i utcákon – hamar meg is tudjuk róla, hogy mindössze 48 évesen meghalt, miután ittasan az utcán kidőlve tüdőgyulladást kapott.
A hírről tudósító rádióbemondó ugyan elsorolja a klasszikus slágereket, amelyek a nevéhez köthetőek (Lady Is a Tramp, My Funny Valentine vagy épp a címadó Blue Moon), de egyértelmű, hogy egy ünnepelt szerző helyett egy lezüllött alakról van szó. Innen ugrunk vissza pár hónapot az időben 1943. március 31-re, az Oklahoma! című musical bemutatójának az estéjére. A darabot Hart korábbi állandó szerzőtársa, Richard Rodgers írta, aki a musicalen először dolgozott nélküle – új partnere egy Oscar Hammerstein nevű alak volt. Hart ezért egyszerre érez megbántottságot és irigységet, miközben lenézi az olyan könnyed musicaleket, mint az Oklahoma! Egy bárban üldögélve először a csapost, majd a zongoristát, később a betérőket szórakoztatja agymenéseivel, bölcsességeivel, történeteivel. Egyszerre várja, hogy Rodgers és kompániája a bemutató után megérkezzen, miközben egy randevút is szervezett az estére.
A film remekül mutatja be Hart ellentmondásos figuráját: egyszerre tudálékos, de érzelmes, kissé irritáló, ám szórakoztató figura, iszákos, aki egy ideje már épp tiszta, de az este folyamán mégis jó néhány kör whiskyt legurít. Ami a szexualitását illeti, a film inkább csak sejtet: ugyan egy nővel (nem is akármilyennel, az Elizabeth Weiland nevű szereplőt Margaret Qualley alakítja) van találkozója, akinek a külsejéért és a személyiségéért is odáig van, mégis az a néző benyomása, hogy saját neméhez vonzódik. Ezzel kapcsolatban egy 2013-ban, a The Atlanticban megjelent cikk így írt: „Míg élt, terjedtek pletykák Larryről (azaz Lorenz Hartról) de a szexualitásáról soha nem jelent meg semmi nyomtatásban. Egy éjszaka Los Angelesben, 1933-ban egy hollywoodi szaklap munkatársa odalépett Dickhez (Richard Rodgers) egy partin, és azt mondta: ’Muszáj kérdeznem valamit Larryről... Igaz az, hogy Larry meleg?’ Erre Dick megragadta a gallérját, és azt mondta: ’Sosem hallottam ilyet. És ha lehozod, megöllek!’”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
