„Jól vagy?” – kérdezte, én meg lefagytam, képtelen voltam elintézni a szokásos „Nagyon jól, és te?” válasszal, ahhoz pedig nem voltam elég pimasz, hogy rávágjam: „Egyáltalán nem, hogy lennék jól?” Túl közeli ismerősök voltunk a hazug felületességhez, viszont olyan rég nem láttuk egymást, hogy nem is tudtam, hol kezdjem.
Franciaország? Európa? A közöny, ami néha a hatalmába kerít? Végül azt mondtam neki: vége a dalnak, nincs többé családom. A baloldal árvája vagyok, a jobboldal kevésbé vonz, mint valaha, a politikai centrumot, aminek a zászlóvivője vagyok, pedig éppen gyászolom, mert nem tudta felépíteni magát.
Nem bírom tovább hallgatni – folytattam –, hogy a jobboldal világvégét kiált, ha szóba kerül, hogy meg kellene vonni néhány indokolatlan adókedvezményt a leggazdagabbaktól, azt pedig képtelen vagyok elfogadni, hogy a baloldal egyetlen nagy küzdelme a nyugdíjkorhatár alacsonyan tartása legyen.
A jobboldal és a pénz megdöbbent. A jobboldal jobboldala, ami gyakorlatilag átállt a szélsőjobbra, elborzaszt. A baloldal kétségbe ejt. Sőt, személyesen megalázónak érzem a baloldal mostani állapotát, hiszen a nyugdíjat nem azért találták ki, hogy egy harmadik, szabadidős életszakaszt finanszírozzon, hanem azért, hogy az ember ne süllyedjen nyomorba abban a korban, amikor már nincs ereje dolgozni. Ezért küzdött a munkásmozgalom, nem azért, hogy tizenöt vagy húsz évig élhessünk a dolgozók által fizetett nyugdíjakból, miközben ők egyre kevesebben vannak, az élettartam pedig meghosszabbodik, és – bizonyos szakmáktól eltekintve – sokkal tovább maradunk jó egészségben és munkaképes állapotban, mint régen.
A baloldalnak nem a nyugdíjakért kellene küzdenie, hanem az ellen, hogy egyre bizonytalanabbá válnak a munkaviszonyok, hogy a turisztikai ingatlankiadás miatt robbanásszerűen drágulnak a lakbérek, és azért, hogy Európa politikai tényezővé váljon Donald Trump, Vlagyimir Putyin és a Hszi Csin-ping árnyékában. A baloldal a saját múltbeli küzdelmeinek a karikatúrájává vált, a mai világ csatáit pedig nem vívja meg. A politikai centrum sem. És akkor meglepődünk azon, hogy előretör a szélsőjobboldal? Meglepődünk, hogy a jobboldal egy része nagy jobboldali egyesülésről ábrándozik? Meglepődünk, hogy a Nemzeti Tömörülés hamarosan hatalomra kerülhet Franciaországban?
Azon a napon az európai egység komoly veszélybe kerülne. Trump és Putyin pezsgőt bontana. De ki az, aki most, ma hangot ad Európának? Ki testesíti meg? Hol van az a demokrata koalíció, ami hangosan és érthetően megfogalmazza az Európai Parlamentben és az Európai Tanácsban az Unió prioritásait, és az azokhoz vezető utat?
Az Unió nem egy süllyedő hajó, ahogy Franciaország sem az. Támogatja Ukrajnát, erősíti az autonómiáját és újrafegyverkezik. Nem elég hatékonyan cselekszik, de cselekszik! Viszont Franciaországhoz hasonlóan már nincs arca, nincs politikai mozgósító ereje, és semmi nincs benne, ami a legcsekélyebb lelkesedést is kiválthatná.
Az ilyen hiányosságok halálosak lehetnek, de valójában ebből semmit sem mondtam el ennek az ismerősnek. Pár pillanatig kavarogtak a fejemben a gondolatok, mielőtt végül azt válaszoltam: „Jól, és te?”
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja, az EP izraeli-palesztin kétállami megoldásért dolgozó munkacsoportjának elnöke. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
(Címlapképünkön: Orbán Viktor miniszterelnök, Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés vezetője, Matteo Salvini olasz miniszterelnök-helyettes és Gál Kinga, a Patrióták Európáért európai parlamenti képviselőcsoport első alelnöke a Patrióták Európáért pártcsoport EU-csúcs előtti egyeztetésén Brüsszelben 2025. március 19-én. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
