Tessék mondani, merre lakik a boldogság? Négy nő – anyányi lányok és lányos anyák – keresi a boldogságot Elżbieta Chowaniec családtörténetében: keresi a ’82-es születésű lány, a ’62-es anya, a ’42-es nagyanya és az 1920-ban született dédanya. Nők a huszadik századból, ahogy azt a lengyel szerző és a K.V. Társulat tagjai; a rendező Pelsőczy Réka, és a színészek (Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsanna, Bartsch Kata, Spiegl Anna) elképzelik.
Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?
John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.
Kate Garretsont (Julianne Moore) több filmre elegendő teher nyomasztja.
A színpadon szétszórt papírdobozok között áll Martos Hanga színésznő. Bemutatkozik, és elmondja, hogy ő a Mikó Csaba író-dramaturggal társíróként is jegyzett előadás rendezője.
Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).
A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.
Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.
Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.
