Kinek szól Nényei Pál irodalomtörténete? Ezen a kérdésen szerző, kiadó, kritikus és olvasó is kénytelen elgondolkodni egy olyan, több szempontból is határterületre helyezhető könyvsorozat esetében, mint Az irodalom visszavág. Nényei válasza a legegyszerűbb: szándéka szerint könyvei mindenkihez szólnak, beleértve saját magát is. Az irodalom visszavágban is úgy akar a tárgyáról beszélni, ahogy gimnáziumi tanárként tanítja.
Ám attól, hogy a gördülékeny stílusban megfogalmazott, sok humorral, személyes kiszólással, fantáziadús asszociációval megtámogatott szöveget elvileg mindenki értheti és élvezheti, valójában tévedés azt gondolni, hogy a 2015 óta megjelenő, most harmadik kötetéhez érkezett munka „mindenkihez szól”.
Nem fog mindenki a kezébe venni egy szűk 600 oldalas könyvet a középkori irodalomról, amelynek a szerzője száz oldalon foglalkozik Balassi Bálinttal. Ez önmagában annyira abszurd, hogy máris rokonszenvessé teszi Nényei vállalását. Mondjuk ki, Az irodalom visszavág elsősorban neki szól, neki segít letisztázni és rendszerbe foglalni mindazt a tudásanyagot, amelyet tanárként megmozgat.
| ||
Vele tarthat néhány olyan olvasó, aki nem ijed meg százoldalnyi Balassitól, és képes komolyan venni az olyan mondatokat, mint hogy „csúnyán elfelejtettük Nyéki Vörös Mátyást”. Nyéki Vörös Mátyás tisztelői azonban, attól tartok, ma nincsenek sokan.
Ennek ellenére Az irodalom visszavág népszerű. Jó nevű ifjúsági kiadó gondozza, amelynek támogatásával és Baranyai (b) András szellemes, egyedi rajzaival sikerülni látszik a lehetetlen: számottevő vásárlói réteg olvashatja Jacobus de Voragine Legenda aureájának elemzését, és egyáltalán, leírva látja Jacobus de Voragine nevét. Ha a magyar tudományos közösség köreiben a Szegedy-Maszák Mihály bábáskodása alatt megjelent A magyar irodalom történetei számít az utolsó fontos irodalomtörténetnek, úgy nyugodtan mellé tehetjük Nényei művét is mint a közönség legfrissebb kedvenc irodalomtörténetét.
Ha beszélhetünk egyáltalán közönségkedvenc irodalomtörténetről.
Nényei látszólag nem foglalkozik a változó iskolai környezettel, az olvasásra nevelés válságával, a „kötelező” olvasmányok újragondolásával. Magától értetődőnek veszi, hogy az irodalom izgalmas, hogy egyes művek, legyenek bár öt-hatszáz évesek, ma is megközelíthetőek, gondolatiságuk felfejthető és bárki számára izgalmassá tehető.
Nem átallja keresetlenül, szabadszájúan lefesteni a középkort: „temetetlen hullák, egyetemisták, akik rablóbandákba tömörülve fosztogatnak, ha épp nem egy bordélyházban henteregnek részegen olcsó kurvákkal” (ezek az olcsó kurvák azért okozhatnak fejtörést a szülőknek, akik Minecraft-előfizetés helyett Az irodalom visszavágot veszik meg a gyereknek). Balassiról is megjegyzi, hogy „inkább erőszakolt nőket, mint nem”, de az ő példáján keresztül világosan elválasztja egymástól a történeti személyt és a szerző funkcióját.
Könyvébe kevés irodalomelméleti fejtegetés fért be, de a középkortól kialakuló rímfajtákat és rímszerkezeteket azért alaposan bemutatja – ez az új kötet leginkább tankönyvízű része. Én nem untam, de elég könnyen el tudok képzelni olyat, aki unni fogja. A szerző is tisztában van vele, hogy olykor sokat kér az olvasójától, ezért a Balassi-fejezet előtt a szerepjátékos könyvek formáját felidézve megengedi, hogy átlapozzuk a következő részt.
| ||
Valójában ezek az engedmények, a szókimondó leírások, a kedves karaktereivel, jó tanulóval és rossz tanulóval folytatott alkalmankénti párbeszédek mind arra szolgálnak, hogy Nényei közel férkőzzön az olvasóihoz, és még egyszer, talán utoljára, felkínálja nekik a bővített középiskolai kánont. Nem tesz kísérletet annak újragondolására, ha csak úgy nem, hogy más hangon beszél ugyanazokról a klasszikus művekről.
Ars poeticáját is Balassi elemzése közben írja le: „kár volna megfosztani magunkat tőle csak azért, mert régi”. Időnként ugyan kortárs példákkal, utalásokkal teszi érthetőbbé az elemzéseket, de erre a kötetre ez sem igazán jellemző. Az asszociációk inkább irodalmi jellegűek, és nem feltétlenül maradnak meg a középiskolás tananyagnál – a Shakespeare-fejezetben például Kálnoky László műfordítás-paródiáját idézi.
Kánonszemlélete alapján tehát korszerűtlen, nyelve miatt mégis korszerű Nényei munkája. Nem hiszem, hogy hiányosságként kellene felróni, amiért esze ágában sincs lecserélni a klasszikusokat. Miként arról interjúnkban is beszélt („Zeuszban is érintve vagyok”, Magyar Narancs, 2017. április 27.), vállaltan személyes irodalomtörténetet ír, és a személyes érintettséggel győz meg arról, hogy érdemes középkori költőket olvasni.
Ettől még nem lehet megúszni az iskolai kánon folyamatos újraértékelését, de Nényei könyvei inkább abban segítenek, hogy más szemmel nézzünk a gyanúba kevert, olvashatatlannak tűnő klasszikusokra. Nézzük meg alaposan a szobrainkat, mielőtt ledöntjük azokat! Ez a kérés végül is méltányolható.
Tilos az Á Könyvek, 2018, 584 oldal, 4490 Ft
A cikk a Magyar Narancs április 25-i számában jelent meg.
