MN: Méhnyakrák, transzneműség Magyarországon, lelki és fizikai abúzus, gyerekjogok, válás, egyedülálló szülők, magyar egészségügy, oktatás… Egy életmódmagazintól szokatlanul markáns, gyakran közéleti témákat is feldolgoztok, társadalmi „ügyek” mögé is beálltok.
DTK: Ez természetes, ezek a témák ugyanúgy az életünk részei. Egy úgynevezett női magazin nem szólhat csak a nemi szerepekről, a vásárlásról meg a szerelemről. Ne csináljunk úgy, mintha minden nő szépségpöttyöt és rizsporos parókát viselne, vannak például indulatos nők, humoros nők, sőt, még a közélet iránt érdeklődő nők is.
| ||
MN: A WMN női magazinként elég gyorsan szerzett ezzel a koncepcióval olvasótábort, holott a magyar közéletben általában, a politikai életben pláne messze alulreprezentáltak a nők. Ott vannak a fizetőképes, a társadalom fontos ügyei iránt érdeklődő nők, de ez mégsem jelenik meg a meglehetősen macsó magyar közéletben vagy a férfiöltöző-szagú politikában.
DTK: A változás elkezdődött, ennek a lassú folyamatnak része a WMN is, és bár forradalmat nem tud véghez vinni, már a létével is szemléletformáló. Ez a társadalmi átalakulás, legalábbis nagyon remélem, oda fog vezetni, hogy a magyar kormányban nem egy nő lesz, és nem a magyar parlamentben lesz az EU-ban az egyik legalacsonyabb a nők aránya. Oda fog vezetni, hogy a vállalati felső vezetők között nagyjából annyi nő lesz, mint férfi, és ugyanannyit is keresnek majd. Ezek lassú folyamatok, és le kell őket vezetni egészen az otthoni munkamegosztásig. Örülünk, ha hozzájárulhatunk ahhoz, hogy egy családban kiegyenlítettebb viszonyok legyenek, és ne legyen teljesen magától értetődő, hogy munka után anya még főz, mos, altat. Ha a lesajnált lakossági feminizmusunkkal rá tudunk erősíteni ezekre a folyamatokra, és például a 30 százaléknyi férfi olvasónk érzékenyebben áll hozzá mindehhez, az már jó. Ez a fajta szemléletformálás szerintem minden emancipált női magazinnak feladata, de többet nem lehet tőlük elvárni.
(...)
MN: Hiszel abban, hogy a tökéletlenség, a hibáink megmutatása, nyilvános felvállalása a médiában egyszer olyan erős üzenet lesz, mint a tökéletességé?
DTK: Persze. Például az Instagramon mindenki szebbnek, szellemesebbnek, tehetségesebbnek akar látszani, ez természetes emberi törekvés, benned és bennem is megvan. Nemrég indítottam egy kihívást azzal, hogy elkezdtem megmutatni bosszantó hibákat, tökéletlenségeket – és azt tapasztaltam, hogy 83 ezer követővel igenis van tétje annak, ha megmutatom az ekcémafoltot a nyakamon, vagy a kifestett körmömet, ami lepattogzott a házimunkától. Az ilyen akcióimért van, hogy kritikát kapok, azt mondják, a közönségnek idolokra van szüksége, idealizált alakokra, hogy rajonghassanak… Persze, rajongjanak! Csak szerintem ennek az ellenkezőjére is van igény, és ezt visszaigazolja a közönség. Az emberek ki vannak éhezve a sokszor hibákkal teli valóság megmutatására. A múltkor coming outoltam azzal, hogy diszgráfiás vagyok, sokan hálásak ezért. Nem kell szégyellni azt, ha valamilyen vagy, amíg ezzel nem rekesztesz ki másokat.
___
Arról is beszélgettünk D. Tóth Krisztával, hogy el kell-e, el lehet-e engedni a halott anyát, illetve, hogy miért érzi úgy, hogy ellenszélben kell boldogulnia.
A teljes interjú a Magyar Narancs csütörtökön megjelenő számában olvasható, vegye a bátorságot és a Magyar Narancsot!
