Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti vagy tudományos tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2020. augusztus 27-i számában jelent meg.
Három-négy órát gyakorol naponta, fontos számára a fegyelem. Hogy élőben hallhassuk, ahhoz át kell lépnünk a magyar határt. A Beethoven-évben a szokásosnál kevesebb Beethovent játszik, hiszen a teljes szonátaciklust már huszonhétszer eljátszotta szerte a világban.
Magyar Narancs: Ha megkérdezik, hogy melyik zeneszerzőt nem szereted, azonnal válaszolsz: Lisztet. Miért?
Schiff András: Ebben talán az életrajzom a ludas, nem Liszt. Amikor az általa alapított Zeneakadémiára jártam, mindenki éjjel-nappal Lisztet csépelte, és többnyire nagyon rosszul. Nagyon kevesen játsszák őt jól, és Liszt az a zeneszerző, aki nagyon megsínyli, ha rosszul játsszák – ilyenkor nem az előadót szidják, hanem a szerzőt. Kétség nem fér hozzá, hogy nagyon fontos, sőt, úttörő komponista és talán minden idők legnagyobb zongoristája volt, és ezt nagy tisztelettel mondom. Nekem egyszerűen hiányzik az affinitásom hozzá. Nem érzem magam megfelelőnek ahhoz, hogy hitelesen tolmácsoljam, mert hozzá csak nagyon nagy szeretettel lehet közelíteni. Sokszor játszottam a dalait Sass Sylviával, és azok nagyon szépek. De Lisztnek nem rám van szüksége.
MN: Ha már itt tartunk, hogyan viszonyulsz Wagnerhez?
SCHA: Ő is nehéz eset, „csodállak, ámde nem szeretlek”… Wagnert hallgatni olyan nekem, mintha nagyon erős kábítószert szednék. De nem lehet őt megkerülni, ahhoz túl fontos. Persze láttam az operáit, jártam többször Bayreuthban is, és könnyekre fakadtam a Mesterdalnokok utolsó felvonásának előjátékán, amely valóban beethoveni nagyságba emeli.
MN: Beethoven-év van. Sokan nem szeretik az ilyen sűrített jubileumi megemlékezéseket, ám érdekes felfedezésekre is alkalmat adnak. Neked mit hozott/hoz ez a Beethoven-év?
SCHA: Én sem szeretem a jubileumi éveket, és Beethovennek erre nincs szüksége. Néha kevesebb több lenne. Már a Covid előtt is azt terveztem, hogy kevesebb Beethovent játszom az idén, mint különben. Huszonhétszer játszottam el Beethoven összes, 32 zongoraszonátáját, rengeteget tanultam ezalatt, most mégsem érzem úgy, hogy huszonnyolcadszor is el kellene játszanom. És már válogatok: 15-16 szonáta különösen közel áll hozzám, ezeket próbálom mélyebben megérteni, szebben, jobban játszani. A többit meghagyom a fiataloknak; ugyanakkor mondanám is nekik, hogy csak lassan a testtel, azt nem kellene 25 évesen eljátszani. A 32 szonáta túl nagy falat, én magam megértem az ötvenet, mire megértettem az egyes szonáták mondanivalóját, fajsúlyát. Egy bizonyos élményanyag nélkül ezeket nem lehet megérteni.
MN: Azon túl, hogy nyilván minden előadás más, milyen lényegi pontokon változott az interpretációd a szonátákban?
SCHA: Jobban érzem a nagyformát és az összefüggéseket. Eleinte az ember nagyon elvész a részletekben. Később sem lesz soha tökéletes, de lehet továbblépni az úton.
MN: Azt mondtad, Beethoven volt a nagy feladat a fejlődésedben, ezt hogy kell érteni?
SCHA: Szemben a többi hasonló formátumú zeneszerzővel – Bachhal, Mozarttal, Schuberttel –, az ő életműve heterogénebb. Bach Wohltemperiertes Klavierja, minden változatossága ellenére, egy tőről fakad. Ha maradunk csak a szonátáknál, Beethoven esetében ez shakespeare-i: vannak tragédiák és komédiák, meg nagyon személyes, lírai hangú darabok. Az emberek mindig a heroikus, küzdő Beethovenre gondolnak, pedig van egy különleges, férfias lírája és fantasztikus humorérzéke is. Ezeket fel kell ismerni. Nekem például meg kellett küzdeni ezért a heroizmusért, mert nem vagyok (vagy voltam) igazán heroikus alkat. A G-dúr zongoraverseny például mindig közel állt hozzám, míg az Esz-dúrral vért izzadtam.
MN: Egyetlen szonátában, a 29-es sorszámú Hammerklavierban vannak metronómjelzések, gondolom, a barátja, Mälzel hatására, aki a szerkezetet szabadalmaztatta. Ezeket figyelembe veszed?
SCHA: Természetesen. A szélső tételekben ezek a jelzések szinte megvalósíthatatlanul gyorsak, de meg kell próbálkozni velük. Ha Beethoven valamit ír, annak megvan az oka, azt kifejezésre kell juttatni.
MN: De miért ilyen gyors? Mert már nem jól hallotta?
SCHA: Pontosan. Pierre Boulez mondta egyszer, hogy komponálás közben beírja a metronómszámokat, és utána az első próbán megdöbben, hogy az sokkal gyorsabb, mint ahogy elképzelte. Tehát amit a zeneszerző a belső hallásával, a fejében hall, az más. Beethovennél ez az egyetlen zongoraszonáta, ahol van metronómjelzés, de a vonósnégyesekben gyakoriak, és a szimfóniákban is; azért ezeket nem kell készpénznek venni, a dolog sok mindentől függ.
MN: Szerinted a fokozatosan erősödő süketségének vannak jelei a műveiben?
SCHA: Én csak pozitív jeleit látom. Ezt a betegséget valahogy a saját javára tudta fordítani. Gondolok itt a forradalmi pedálhasználatára, ami minden konvenciónak ellentmond. Mindannyian úgy tanulunk zongorázni, hogy a tanár néni elmondja, hogy amikor harmóniaváltás jön, akkor pedálváltás is legyen. Ámde jön Beethoven, és a pedálelőírásaival összemossa a harmóniákat, amivel egy szürreális, varázslatos hangzást teremt. Ezt már a hallásromlásának tudom be. De nem szabad elfelejteni, hogy nem süketen született, tehát első 25 évének hallásemlékei megmaradtak.
MN: Mit tartasz Beethoven zongorazenéje három legjellemzőbb vonásának?
SCHA: Elsőnek a karaktert mondanám. Már az első hangoknál ráteszi a darabra a pecsétet: ez ilyen és kész. A második a dinamika hihetetlen kiterjesztése. A nagy elődökhöz, Haydnhoz és Mozarthoz képest a végletekig elmegy, a háromszoros pianissimótól a háromszoros fortéig, és ezen belül is hirtelen váltások vannak. A harmadik pedig az úgynevezett lassú tételeinek a súlya és mélysége.
MN: Idén, az izraeli Beethoven-fesztiválon sokat vezényeltél, a szimfóniákat is. Hogyan kezdődött a karmesteri tevékenységed?
SCHA: Az ember muzsikus és kíváncsi. Először a zongora mellől vezényeltem, Bachot, Mozartot, Haydnt. Aztán bátorítottak, és dirigáltam szimfóniákat, sőt, Mozart-operákat is; a következő a Don Giovanni lesz januárban. Valójában a Mozart-zongoraversenyek is operák… De eszem ágában sincs, hogy karmesternek tartsam magam, nem vagyok, nem is leszek az. Csinálom, ahogy tudom. De nagyon nem mindegy, hogy kikkel; ha ordas profi zenekarokkal kerülök szembe, akik a próba közben az órájukat nézik, ahhoz nekem nincs meg a rinocéroszbőröm. A saját zenekarom, a Cappella Andrea Barca tagjai mind a barátaim. Nagyon sokat tanulok a vezénylésből. Kiszélesíti a látókörömet.
MN: A Cappella Andrea Barcához írt „önéletrajzod” szerint a 18. század első felében születtél, Firenze környéki paraszt szülőktől. Ebbe a korba vágysz vissza?
SCHA: Igen! Én nagyon nem érzem jól magam a mai korban.
MN: A koncertjeidhez viszed a zongoráidat?
SCHA: Ha csak lehet, igen. Ha nem, akkor a zongoratechnikus barátaim egyikét viszem magammal, ők egy nap alatt egy elég jó zongorából egy nagyszerű zongorát tudnak csinálni.
MN: A hangszerválasztás örök kérdés, örök vita, mert van a mű, a szerző, a stílus, a helyszín, a kényszer, az ízlés, a közönség stb., hogy csak néhány szempontot mondjak. Ha nem azon a hangszeren játszunk, amelyre a szerző írta a darabot, azzal újrakomponáljuk a darabot, netán egyenesen torzítjuk?
SCHA: Torzítani nem torzítjuk, de azzal, hogy manapság mindenki Steinway-n játssza a darabokat, leszűkül a hangzáskép. Profán hasonlattal élve ez olyan, mintha mindenki Mercedesszel járna. Az emberek elveszítették a sokféleség örömét. Beethoven korában csak Bécsben legalább száz zongorakészítő működött, ami nagyon sokféle zongorahangzást eredményezett. Még a 20. század elején is játszottak Bösendorferen, Bechsteinen, Pleyelen, de a háború után a Steinway monopolhelyzetet szerzett. A Beethoven-kori zongorákon nagyon elhatárolható, egyáltalán nem kiegyenlített a hangszer alsó, felső és középső régiója, és Beethoven ezekre komponált. A Steinway pedig éppen arra büszke, hogy teljesen kiegyenlített a hangja. De ha megvannak az ismereteim és élményeim arról, hogy hogyan hangzottak ezek a régi hangszerek, akkor másképp játszom a Steinway-n is. A Beethoven-korabeli hangszerek mindegyikének megvan a maga különlegessége. A régi fortepianókon például van egy halkító pedál – de nem a mai bal pedál –, ami egészen különleges, gyengéd halk hangot produkál; ezt Schubert is előszeretettel használta.
MN: Mit tud a Steinway zongora és mit nem?
SCHA: Majdnem mindent tud, de például nehezen vegyül el a többi hangszerrel vagy az énekhanggal a kamarazenében. Továbbá a basszushúrjai nagyon vastagok, tehát a hangzása is vastag. Ezt valamelyest ki lehet küszöbölni azzal, ha nagyon óvatosan játszunk a bal kézzel, de egy régi hangszeren nem kell így óvatoskodni. Éppen nemrégiben játszottam Chopint egy Pleyel zongorán, amilyenre Chopin komponált – egy ilyenen ő egészen más szerző, mint egy Steinway-n. A Steinway egy elefánt. Bárcsak a zongoristák kíváncsiak lennének, és játszanának a régi zongorákon, hogy megtapasztalják, hogyan hangozhatott ez akkoriban, és akkor a Steinway-n is másképp játszanának.
MN: Felvetted Bartók zongoraversenyeit és más zongoraműveit is, de elég régen, és úgy látom, ezeket nem sokat játszod.
SCHA: Imádom Bartókot! Felvételem nincs sok belőle, talán mert ismerem az ő játékát, ami utolérhetetlen. De Isten segítségével még talán lesznek Bartók-felvételeim, például a Gyermekekneket vagy a Szonátát, vagy a Szabadbant nagyon szívesen lemezre játszanám.
MN: Kéziratokat tanulmányozol, mit adnak neked?
SCHA: A kéziratok csodálatosak és nagyon tanulságosak, az ember egyenesen libabőrös lesz a kéziratok láttán. Ennél közelebb nem kerülhetsz a szerzőhöz és a forráshoz. Nincs az a nyomtatott kritikai összkiadás, amely ilyen élményben részesít. Olyan, mintha az ember a nagyszülei leveleit tartaná a kezében. A szerző személyiségét látod, meg az adott lelkiállapotát, a küzdelmét vagy éppen a derűjét. Még Mozartnál is, akiről az a klisé járja, hogy gond nélkül ömlött a tollából a zene; ott van a hat vonósnégyes, amelyeket Haydnnak, a vonósnégyes atyjának a tiszteletére írt, és a kéziraton bizony látszik az izgalma és küzdelme.
MN: 2000 óta a legtöbb lemezed az ECM-nél készül. Mit szeretsz bennük?
SCHA: Az ECM-nél kiváló szakemberek vannak, de mindent egyszerűen, közvetlenül Manfred Eicherrel, az alapítóval beszélhetek meg: hogy milyen darabok legyenek, hol készítjük a felvételt, milyen hangszert hozzak, ki legyen a hangmérnök, ki írja a műsorfüzetet, milyen fotókat használjunk. Máshol ezekről egész bizottságokkal kell tárgyalni, és az egészségtelen. Az ECM lemezei összművészeti alkotások: a zene, az ismertető füzet, a képek, a leírások egy egységet alkotnak. És az ECM megtartja az összes felvételét a katalógusban, szemben a többi nagy lemezcéggel, ahol, ha egy fél év alatt nem vesznek meg x darabot egy lemezből, már repül is ki a katalógusból.
MN: 2010 óta nem jössz Magyarországra. Karakteres, erős és érthető választ adtál a téged ért sértésekre és fenyegetésekre – de itt az embargó örök dilemmájával állunk szemben: épp nem azokat sújtja, akikre irányulna.
SCHA: Ez egy elvi és lelkiismereti kérdés; nem is tudom konzekvensen megvalósítani, mert ezen az alapon nem sok ország volna, ahová az ember nyugodt lelkiismerettel beteheti a lábát. Nem mehetnék például a putyini Oroszországba se – de Magyarország sokkal jobban érint, mégiscsak ez a szülőföldem, ott kaptam a nagyszerű zenei képzésemet, magyarul beszélek, magyarul álmodom. Nem hiszem, hogy bármennyire is fontos lennék azok számára, akiknek a haza nem térésem szól. Nekem is fáj és hiányzik az ország, de látom, hogy Bécsben vagy éppen Lockenhausban nagyon sok magyar jön el a koncertjeimre, ami nagyon megható. Próbálom ezt a helyzetet a magyar barátaimmal kompenzálni, és azzal, hogy rengeteget olvasok magyarul.
MN: A világirodalomból az általad mindig említett két nagyság Tolsztoj és Thomas Mann. A magyar szerzők közül kik a kedvenceid?
SCHA: Szinte megmagyarázhatatlan, hogy milyen kiváló most a magyar irodalom. Biztosan nem ismerek mindenkit, de igyekszem tájékozódni. Kertészt nagyon szeretem, Esterházyt is, mindkettőjükkel jó barátságban voltam, Nádast különösen nagyra tartom, de olvasom Dragomán György vagy Závada Pál vagy Tóth Krisztina műveit is – ha jönnek a barátaim, mindig kilószámra hozzák a könyveket, alig győzöm követni. De a régebbieket, Szerb Antalt, Füst Milánt és másokat is. Szerintem a magyar irodalom most a második aranykorát éli.
MN: És te magad is írsz. Nemrég jelent meg a második könyved: A zene a csendből jön.
SCHA: Ez logikus folytatása az elsőnek. Nagyon szeretek írni, és még nagyon sok mondanivalóm van.
