Interjú

Krasznahorkai László: „Képzelje el Pilinszky Jánost tüntetéseken…”

  • Kőrizs Imre
  • 2019.11.06 08:23

Sorköz

Mindig Homérosznak című könyve megjelenés előtt áll – az új kötet születéséről, menekülésről, menekültekről, munkamódszerről és a tüntető költőkről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A Mindig Homérosznak nem az első könyve a festőművész Max Neumann-nal. Miben volt más most a munka, mint az ÁllatVanBent idején?

Krasznahorkai László: Akkor egyidejűleg, egymást inspirálva dolgoztunk. Ebben az esetben a kész szöveggel sétáltam át Maxhoz, bár időnként beszámoltam neki arról, hogy mit művelek, mert az ő akkori műterme közel volt az én akkori lakásomhoz Berlinben. Egy segítő közreműködő az általam olvasott magyar mondategységeket kapásból fordította neki németre, amire én nem lettem volna egyszerre képes, mert azt akartam, hogy hallja az eredeti szöveget is.

Ez majdnem három órán át tartott, és utána megkérdeztem, van-e kedve képeket adni, de nem illusztrációkat, mert az feleslegesnek tűnt, hanem hogy egyfajta dialógus legyen a képek és a szövegek között. Max akkor elkezdett új képeket csinálni, másrészt kiválasztott régebbieket a könyvben használt képek számához képest sokkal nagyobb sorozatából.

MN: És hogy döntötte el, hogy zenékre mutató QR-kódok kerüljenek a fejezetek élére?

KL: Amikor leírtam ezt a szöveget, állandóan iszonyú erős, ritmikus lüktetést hallottam a fejemben, a testemben. Ez része volt a szövegnek, amit tudatnom kellett az olvasóval. Nem ugrott be azonnal, mit kéne csinálni, de eljutottam oda, hogy keressek egy dobost. Amikor megkérdeztem Ráduly Mihályt, ki tenné meg azt a szívességet, hogy a vér lüktetését valahogyan megoldja, ő Miklós Szilvesztert ajánlotta. Mihály azért gondolt rá, mert Szilveszter szívesen csinál ilyen furcsa dolgokat, olyan kollaborációra is hajlandó, amire más dobosok kevésbé, mert akkor ki kéne lépni abból, amit egyébként kitűnően tudnak.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

Abban biztos voltam, hogy a szöveg alatt nem kell dob, és arról sem én akartam dönteni, hogy az olvasó egyáltalán használja-e ezt a lehetőséget. A szabadságot fent kellett tartani, és semmiképp nem akartam, hogy a zene akadállyá legyen, amin át kell valahogy vergődnie minden olvasónak ahhoz, hogy eljusson a szöveghez. Ezért Szilveszterrel azt találtuk ki, hogy a zene minden fejezet előtt egy QR-kóddal legyen megközelíthető.

A viszonozhatatlanul nagyvonalú Budapest Music Centertől megkaptuk a lehetőséget a hangfelvételre, úgyhogy bevettük magunkat, és ott ráolvastam Szilveszterre a szöveget. Az én hangomat aztán nem használtuk, csak azért volt rá szükség, hogy ő mindig száz százalékon felül tudjon indulni. Kicsit behajoltam, közel az arcába, és igyekeztem feltüzelni.

MN: Nagyon érdekesek ezek a sokszor nyúzós, nyüszítő hanghatások. Talán az ujját huzigálta a dobon?

KL: Hála istennek, ő azért nem az a dobos, aki mindent csinál a hangszerrel, csak nem dobol rajta. Ez azt jelenti, hogy amit az olvasó hallani fog, az mind dobolás, saját terminusommal érhangok egymásutánja.

MN: A kötet koncepciója, a történet honnan jött?

KL: Egy zágrábi barátom egyszer meghívott, hogy nézzem meg a szülőhelyét. Titokban abban reménykedett, hogy majd valamit írok róla, csak én nem vagyok újságíró vagy szociográfus, nem tudok megrendelésre írni. Mindenesetre Spliten keresztül lementünk Korčulára. Elég elhagyatott a sziget, teljes depresszió, ami általában is érződik Horvátországban. Aztán átmentünk egy kis motoros hajóval egy kisebb szigetre, amit Mljetnek hívnak, és ahol pár egészen pici falucskát leszámítva csak a szezonban vannak emberek. Ott elvitt egy kis tóhoz, amiben van egy még kisebb sziget kolostorral. Valaha nagyon szerelmes volt itt, és amikor véget ért, ide járt búslakodni. Ez mind nagyon érdekes, mondtam magamban...

MN: Igen…

KL: …Vagyis dögunalom. Kérdeztem, hogy tudunk-e még valamit csinálni itten. Azt felelte, nem tudja… Hát, ugye van még itt… Hát, tulajdonképpen nincs itt semmi más. Akkor elindultunk beljebb az egyetlen taxival, és útközben észrevettem egy táblát: „Odisejeva špilja”. Ez mi? – kérdeztem. Turistacsalogató, mondta, állítólag itt volt Kalüpszó barlangja. Szagot fogtam, és mondtam, hogy akkor nézzük meg.

És akkor lementünk egy elég veszélyes kis gyalogösvényen, amin szinte végig csak egy személy fért el, és elég óvatosan kellett rajta haladni, ha az ember nem akarta, hogy az ösvény esése egyre nagyobb sebességre kényszerítse. Aztán ott, ahol mindennek vége volt, a sziget túloldalán, ahol már látszott a tenger, hirtelen nyílt egy szakadék, amit az esetleg odavándorló turisták védelmében csak egy cölöpökre szegezett drótkerítés zárt le, és ezek a cölöpök is összevissza álltak, szóval, ha valaki az ösvény végén nem tud gyorsan lefékezni, s ráesik a kerítésre, akkor valószínűleg úgy végzi, mint a regény hőse. Lenéztem, és egy nagyon mély szakadékot láttam, a legalján egy barlang bejáratával. Ott lent minden vízben állt, és csak a tenger felől, a víz alatt lehetett bejutni. És akkor, ahogy a könyvben is olvasható, búvárok jelentek meg. Ez így együtt eldöntötte, hogy már tudok mit írni a barátomnak.

MN: A sziget tehát, mint Odüsszeuszt, foglyul ejtette.

KL: Amúgy óriási a versengés, hogy hol van valójában Kalüpszó barlangja, de addig néztem, amíg meggyőződésemmé vált, hogy ez tényleg az. Aztán az Adria partján mentünk haza. Amikor annak idején beutaztam a háborúban álló Boszniába, csak Mostar felé tudtunk kijönni, és az első város, ahol már túl voltunk az életveszélyen, Split volt. Úgyhogy nekem ez a terület egészen mást mond, mint egy olyan embernek, aki az adriai tengerpartot csak turistaként ismeri. Nagyon sokat foglalkoztatott a menekültek kérdése, és valahogy ebből az egészből egy kettős, párhuzamos, de egymásba növő történet alakult ki, és azt kellett leírnom.

MN: „Gyilkosok vannak a nyomában, nem hattyúk” – valóban a kezdőmondat volt az első mondat?

KL: Igen. Én diktálás után írok.

MN: És amikor kész, akkor elhallgat a hang?

KL: Hát, akkor már biztos hat a gyógyszer… Nem tudom. Erről nem tudok beszélni.

MN: Mi alapján dönt, amikor új munkába fog? Vannak versengő témák?

KL: Témák semmiképpen sem. Mondatkezdetek vannak, amelyek adják magukat.

MN: És aztán kinyitotta Homéroszt is?

KL: Homérosz kamaszkorom óta mindig nyitva van. A negyvenvalahány fős gimnáziumi osztá­lyunkban csak ketten voltunk hajlandók rendesen latint tanulni, ezért el kellett a tanár úrhoz járni délutánonként ógörögre is. Ezzel jutalmazta, hogy K. Szabó Teri meg én tanultuk a latint. Különleges volt, csak akkoriban más érdekelt, mint a klasszikus kultúra. De Homérosz mélyen belém ivódott, teljesen mindegy volt később, hogy zenével, képzőművészettel vagy atomfizikával fogok foglalkozni, az Iliász és az Odüsszeia valóban nyitva maradt máig.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

Az embernek az az érzése, még ha ehhez nyilván képzelőerőre is szükség van – mert irdatlan a távolság, ami összeköthet azzal az ősiséggel, ami Homérosznál megjelenik –, hogy a mágikus gondolkodás és a művészet őnála még külön-külön értelmezhetetlen, mert a kettő annyira egy és ugyanaz volt. A homéroszi szövegek rituális ereje rendkívüli. És ezt a rituális erőt nem lehet eltüntetni egy leleplezéssel, mint amit Robert Graves tett a Görög mítoszokban, ami a maga módján bámulatos, de nagyon kijózanító olvasmány, úgyhogy én meg is szenvedtem vele, amikor meg kellett tudnom, hogy abból a varázslatos térből, amiben a görög mitológia létezik, ilyen-olyan racionális irányban is van kiút.

MN: A szövegnek ez a sajátos, rituális teret formáló szemlélete nem idegen az ön könyveitől és Neumann festményeitől sem. Nála ez talán azzal függ össze, hogy – mint a képein látható arcokról mondja – minél több vonást, testrészt elhagy, annál erősebb a hatás. Azt is mondja, hogy nem csinál előre vázlatot.
A könyvnek a főhős tudatára összpontosító szövegében is sok a kihagyás, és az az érzésem, hogy ön sem készít vázlatokat.

KL: Nem. És a képzőművészetben ez még jobban érthető. De persze nem kárhoztatom azokat, akik vázlat alapján dolgoznak, és tele vannak cédulákkal. Úgy is lehet. A lényeg maga a cselekedet, a könyv vagy a festmény. Hogy hogyan érsz el odáig, az a te dolgod, magánügy, ezért nem is szívesen beszélek erről. Az pedig, hogy az elhagyás révén erősebb lesz a karakter, nagyon ősi igazság, és amikor elhagyok vonásokat, akár vizuális művész vagyok, akár a szavakban dolgozom, azzal abban a pillanatban átadom a nézőnek, az olvasónak a hiányt, és azt már ő tölti ki. Ez a fajta kölcsönösség az, ami a művészi távolságot egyetlen pontba sűríti, a mű megalkotásának és élvezetének státuszát egyesíti.

MN: Talán ez a magyarázata annak is, hogy a mondat, amit egyszer csak meghall, és ami elindít egy könyvet, az független a szándékaitól?

KL: Az én szándékom az, hogy ne írjak semmit. Semmifajta romantikus kényszert nem érzek. Inkább az a helyzet, hogy olyan figurák jelennek meg, olyan események történnek a valóság által nem érintett területeken, amelyeknek a létéről meg vagyok győződve, mert tapasztalom. Ezt nem úgy értem, mint aki egy őrült hangján beszél, vagy misztifikálni hagyná ezt az egészet, de ezeknek a lényeknek és az ő történeteiknek a rögzítése, beemelése a valóságos térbe, ami az én esetemben egy fiktív tér, egy idő után kikerülhetetlenné válik.

Nem nagyon tudok mit csinálni. Kizongorázhatom, vagy kiautózhatom magam izzadásig, de az nem egészen ugyanaz, mert ők, az engem nyomasztó vagy felemelő alakok a sorsaikkal a zenei hangokon vagy matematikai formációkon keresztül nem képesek a valóságban megjelenni, az ő esetükben ehhez az én szavaimra van szükség. Meg vagyok fogva. Inkább a foglya vagyok az írásnak, mint a kedvezményezettje.

MN: Említette a jugoszláv háború idején a menekültekkel kapcsolatban szerzett tapasztalatait, és ugye az új könyv főhőse is tulajdonképpen menekül…

KL: Hát hogyne. Nem „tulajdonképpen”. Ő menekül.

false

MN: A menekül szó konkrét, mai jelentése, a menekülthelyzet mennyire foglalkoztatja?

KL: Hogy a fenébe ne foglalkoztatna, amikor ennyi nyomorult ember ekkora tömegben idezúdul! Nem beszélve arról, hogy ez az idezúdulás mélyen érint engem, mert felnőttkorom kezdetétől folyamatosan úgy élek, hogy állandóan csak elmegyek onnan, ahonnan egy idő után úgy érzem, hogy el kell mennem.

Egy darabig ezt Magyarországon csináltam, 1987 után a világban, és így van ma is. Nem egy édes, idilli paradicsomban ülök ott, ahol épp lakom, hanem csak egy olyan helyen, ahol átmenetileg épp kibírom, és ahonnan megyek tovább. Nem valami intellektuális megfontolás, hanem maga a karakterem az, ami a menekült, a kiszolgáltatott felé fordít, ami közel visz, ott tart, és nem is nagyon enged el. Az, hogy a menekültkérdés most politikai kérdés lett, nekem semmit sem jelent. A menekülés számomra mindig egy emberi állapot volt, az egyik emberi létforma.

MN: De amikor ilyen társadalmi méretekben találkozik ezzel az ember, akkor ehhez nem kell valahogy konkrétan is viszonyulnia?

KL: Mélyen együttérzek ezekkel a szerencsétlen emberekkel, és aki nem így van ezzel, annak a szíve leállt. Nem fér hozzá kétség, hogy nekik ebben a kérdésben személyesen is egy adott, elutasító politikai választ kell meghozniuk – visszhangozva azt, amit egy politikai ideológia rájuk kényszerít, megkönnyítve számukra ebben a kérdésben a döntést –, de nagyon nem lennék a helyükben, amikor egyszer majd valami miatt nekik is menekülőre kell fogniuk.

Amikor fel kell kerekedjenek, és tudom is én, három­ezer amerikai dollárral, szupergazdagon, az életük kockáztatásával egy olyan területet kell keressenek, ahol valami jobb vár rájuk, mint ott, ahol már minden tűrhetetlen – na, akkor, abban a pillanatban meg fog változni bennük minden. Úgyhogy ez nem politikai kérdés.

MN: Azért a társadalmi kérdésekben, túl a személyes mozzanatokon, van valami speciális felelőssége is az írónak? Azonkívül, amit leír? Ön például a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

KL: A művésznek nincs „azonkívül”. A tagság nagy megtiszteltetés, de az ember tök egyedül van. Az nem segít, ha egy intézmény, csoport, banda tagja. Könnyít a helyzeten, mert bizonyos értelemben a lelke megnyugszik, hogy nem egyedül néz szembe minden rajta kívül állóval. De egy művésznek nincs belső köze intézményekhez. Nincs olyan, hogy tíztől polgár vagyok, tizenegytől elmegyek tüntetni, aztán elmegyek egy gyűlésre az intézményemben, kettőtől hatig pedig az univerzum kérdéseivel foglalkozom.

MN: A művész tehát adott esetben nem művészként tüntet, ha tüntet?

KL: Én azt sem értem igazából, hogy ha művész, akkor miért tüntet. Tüntessen a verseivel. Tudom, hogy minden politikus álma, hogy a művészek így beszéljenek, de hát történetesen most megengedem magamnak, hogy leszarom, mit gondol egy politikus. Hogy ez neki jó, vagy nem jó. A művész szabadsága nem választás kérdése, és ennek nagy ára van.

MN: Már csak azért is, mert szemlátomást van társadalmi igény valamiféle útmutatásra, kiállásra tőle.

KL: Az ilyen elvárások olyanok, mint a politikai elvárások. Ezekre nem kell felelni. Azzal felelsz, hogy írsz vagy festesz, zenét szerzel. Képzelje el Pilinszky Jánost tüntetéseken…

MN: Adyt, József Attilát, Petőfit egész jól el tudom képzelni.

KL: Ők biztos kimentek tüntetni. Mert ők olyanok voltak.

MN: És nekik volt nagy hatású, pozitív társadalmi víziójuk, ami miatt kimehettek. Ma hol van ez a vízió?

KL: Nem látok mást, mint a Szellem Nagy Áruházának rakodóterében egy kezet, amely folyamatosan nyomja rá az árcédulákat a termékekre. Forradalom? Tizenhét-negyven. Ellenforradalom? Hát... tizennégy-hetven. Itt már semmi nem lehet személyes, autentikus, független, minden kapható. Forradalmár akar lenni? Tessék, vegye-vigye! Művész akar lenni? Ó, jaj, ez egy kicsit erősebb, maradhat? Világjelenség. Magyarország nem független ettől.

MN: De jó kézben van Magyarországon ez az árazógép?

KL: Ez már hitbéli kérdés, hogy Lucifer vagy a Jóisten kezében vagyunk-e. Mindkettő az ember természetéből párolgott elő, mint Aladdin lámpájából a füst.

MN: Az ember mindenesetre sokszor nem tud azonosulni azokkal a válaszokkal, amiket helyette itt adnak.

KL: Emiatt jó, ha másoknál is nyitva van Homérosz. Ő nem ad válaszokat, kérdéseket sem provokál. Csak van. Ennek a csodálatos állapotnak a rámutatásos bizonyítása segíthet egy kicsit. Ezzel a könyvvel ehhez szeretnék hozzájárulni. Hogy azt a világot, ami Homérosz, továbbra is fenntartsa az emlékezet, hisz olyan gazdag, hogy még egy olyan tanácsadó könyvecske is elfér a habjain, mint az enyém, mert így van, a művem hommage, és ugyanakkor egy útmutató is, tanácsadó könyv, persze a magam értelmezésében használt szavakon keresztül: hogy hát mi a teendő, ha útra kell kelni a batyuval. Egyet mondhatok: mindig Homérosznak, csak mindig Homérosznak, akkor nem véted el.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. október 10-i számában jelent meg, most újraközöljük online.)

Neked ajánljuk