Tévésorozat

Hol nem volt Amerika

Nulladik nap

Kritika

A mese akkor jó, ha minél inkább az olvasóról szól, és persze mindig kell bele főgonosz, akibe az elaludni képtelen néző a lappangó félelmeit projektálhatja, hogy a hős kardját kivonva leszámolhasson vele.

Amerikának most mesék kellenek, a Netflix pedig meg is adja nekik, egy ijesztően élethű történettel kreálva olyan alternatív valóságot, amelyben nem csak megtalálni lehetséges a nemzettestet gyötrő rémet, de az bele is fullasztható az igazság nejlonzászlajába. Az erről szóló miniszériában minden potenciál megvan, hogy „az év sorozata” legyen, és még egyáltalán nem zárható ki, hogy ez az állítás meg is áll majd, mert olyan csapnivaló évünk lesz.

Az Egyesült Államokat minden eddiginél komolyabb kibertámadás éri, csupán egy percre vonják ki a technikát a gépezetből, az mégis 3400 ember életébe és az egész nemzet nyugalmába kerül. Egy ilyen krízis esetén 24–28 napja van a társadalomnak, mielőtt teljesen összeomlana, a szorító időre tekintettel pedig a regnáló elnöknő (Angela Bassett) az idősödő volt elnököt (Robert De Niro) bízza meg, hogy megalapítva a Nulladik nap bizottságát, kiderítse, honnan érkezett a támadás. Akik eddig csak érdeklődtek, most már biztosan figyelnek is majd, az elnöknő hozzáteszi ugyanis, hogy a siker érdekében el-el lehet hagyni az emberi jogok betartását is. A rendkívüli állapotot bonyolítja, hogy a volt elnök a nyomás súlyával arányosan kezdi elveszíteni a kapcsolatát a valósággal. Demencia, emlékezetkiesés, hallucinációk gyötrik, emlékképek az elhunyt fiáról és egyre üvöltő zene. De még ennél is zavaróbb háttérzaj számára a lánya, aki képviselőként sosem látott igazságérzettel támad neki az apjának; a felesége pedig bíróként bonyolítaná a helyzetet. Közben a média és a sajtó hiénái is oldalba mardossák, de azért mellékszálon az ügy is halad, bár nem sok sikerrel. Tálcán kínálja magát a rég várt lehetőség az oroszok megvádolására, csak egy bólintás kéne, és Amerika már kezdhetné is a világháborút. Mullen exelnök azonban igazságot akar. Márpedig ahhoz a traumáin és a gyerekén át vezet az út.

Egy kissé elkésettnek tűnik az az üzenet, hogy az idős, enyhén demens, mondatait összerakni képtelen elnök még mindig jobb, mint az, ami nélküle vár ránk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.