Ez az állhatatos túlélési vágy hajtja Lászlót Magyarországról New Yorkba és tovább, hurcolva magával a nézőt is hajón, buszon, autón, előresüvítős felvételeken. Az épülő Pennsylvaniában László tehetségére hamar ráébrednek, és ezzel egyidejűleg tiporják is sárba, majd emelik ismét piedesztálra, főként azért, hogy onnan újra letaszítsák. Mindezt az amerikai mágnás, Harrison Van Buren pillanatnyi kedve szerint, aki felkéri, hogy tervezzen neki egy hatalmas komplexumot edzőteremmel, könyvtárral, kápolnával. Nagy lehetne az öröm, ám a projekt készülte közben a bajszos fő gonosz bábuként pakolgatja Lászlót, aki – mivel mása nincs – az elveibe kapaszkodik. Az építkezés fő konfliktusává válik a leendő kápolna magassága, amelyből a kivitelező – fölöslegesnek ítélve – lecsípne néhány métert, időt és pénzt spórolandó. László azonban még a saját béréből is hajlandó finanszírozni a pluszmunkát, csak azért, hogy az égbe nyúló toronyból úgy ömölhessen be a fény a templomba, ahogyan azt ő megálmodta.
A brutalista a materializmus és az eszmeiség olyan ütköztetése, amelyből – pláne egy üldözött szerepében már bizonyított Adrien Brody főszereplésével – elkerülhetetlenül poétikus és díjra kész darab készült. Egyik oldalon szén, acél és beton, a másikon eszmék, elvek, ideák. De közte semmi. Csak „fény és levegő”, mondhatnánk, ha már a dráma is a Bauhaust említi, ám a film mégsem épület. Hiába a masszív alapok és lenyűgöző szellemi magasságok, ha a kettő közötti teret csupán erősen művészkedős jelenetek és néhány hiba tölti ki, akkor ez a 3,5 óra kissé mégis anyagpazarló.
Például a vágó munkája egy ilyen, lineáris időben, egy főszereplőt követő film esetében általában nem feltűnő, ám itt olyan logikai és cselekménybeli lyukak tátongnak (a nonverbális lány esetleges kapcsolata a főnök fiával, amitől egyszeriben beszélni kezdett; László tolókocsis felesége a túladagolás után hogyan állt másnap lábra; a fekete jó barát fiának semmibe vezető félmondata az anyjáról; az épület sorsa stb. stb.), hogy azt érezzük, voltak más – az eredetinél akár izgalmasabb – történetszálak is, amelyeket kivágtak ugyan, ám a széleket nem sorjázták le. Viszont ami bent maradt, azt sem feltétlenül a párbeszédek erőssége vagy a jelentőségük szerint válogatták. A rendező valószínűleg e két kérdés alapján szelektálhatta, hogy mi kerüljön a filmbe: erősíti-e az a főszereplő szikár elveinek ábrázolását, és elég művészi-e. Így kerülhettek a filmbe valószerűtlen jelenetek, például az, amikor a közel hajléktalan főhős szó és pénz nélkül távozik egy munkáról csak azért, mert a tulaj kiabál vele, vagy az, ahogy a Lászlóval végre újraegyesülő Erzsébet a háborútól megnyomorodva kézzel elégíti ki könnyező férjét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
