Egészen elképesztő, mennyire meghatároz minket a kor, amelyben élünk. „Az indivudalizmus szabadsága”, persze, aztán mégis egyre szorosabban fogja körbe az egyént a tér, még inkább az idő. Tulajdonképpen az ember konkrét életkora is belőhető abból, ahogy a következő mondatra reagál: „az év legnagyobbat szóló filmje egy musical, amiben egy véreskezű kartellvezér nővé operáltatja magát, majd miután eljátszotta a saját halálát, nagynénjükként előlépve visszaszerzi a gyerekeit és boldogan él szocmunkásként”.
Amennyiben ennek hallatán homlokát dörzsölgetve várakozva néz a régóta ígérgetett pusztító meteor irányába, ön feltehetően 50+-os. Amennyiben hangosan fel mer nevetni, úgy jó eséllyel 35-50 év közötti. Ha pedig elharapott mosollyal, netán látványosan mély egyetértéssel felel, feltehetően 35 év alatti és/vagy tanult az elmúlt években azok hibáiból, akiket a PC témakörben tett felelőtlen kijelentéseik miatt utolért a cancel culture. Ám amennyiben a mondatra zavarodott, mégis felszabadult elégedettséggel reagált, nem kizárt, hogy ön látta a filmet.
Rita (Zoe Saldana) törtető ügyvédként próbál érvényesülni a nála sokkal dilettánsabb férfiak között, természetesen többnyire sikertelenül. Egy napon berobban az életébe a nagy lehetőség egy igen valószerűtlen eset formájában. Manitas (Karla Sofia Gascón) egy kegyetlen maffiavezér, aki eddig uralma alatt tartotta Mexikóváros ráeső részét, és övé minden, a teljhatalomtól kezdve a pénzen át a családig. Mindene megvan tehát, amire egy férfi vágyhat, a baj csak az, hogy neki pont nem az kell. Manitas ugyanis nő szeretne lenni, és egy egészen átélhető betétdalban hatékonyan meg is érteti a nézővel, hogy miért. Rita feladata ügyvédként, hogy felkutassa neki a világ legjobb és legdiszkrétebb orvosát, majd a nemátalakító műtét után segítsen megszervezni a saját halálát, hogy végre Emiliaként kezdhessen új életet.
Csodával határos módon a terv beválik, Manitas átalakul, halottnak nyilvánítják, a gyászoló családját pedig Svájcban rejtik el a rájuk leselkedő veszélyek elől. Az immáron Emiliaként élő nő minden porcikájában új ember, pisze orra, mellei és a hangja is más. Egyvalami azonban makacsul emlékeztet arra, hogy változás ide vagy oda, Manitas veszett mohósága és önzősége érintetlen maradt.
Bár ő és a család is végre biztonságban van, neki mindez nem elég, Rita segítségével vissza akarja kapni a gyerekeit, akiknek „elhunyt” apjuk unokatestvéreként mutatkozik be. Ugyan Emilia néni kicsit többet ölelgeti a gyerekeket, mint egy távoli rokontól várnánk, viszont a (volt) feleségével sógornőként sokkal jobban kijön, mint ahogy férjként sikerült. A szokatlan családmodell beválik, Emilia végre boldog, hiszen így már nem csak saját magát, de családját is megváltotta. Szembesülve maffiavezérként elkövetett bűneivel úgy érzi, a közösségnek is visszaadna valamit, így az egykori kartellvezér Ritával közösen alapítványt indít a Mexikóban eltűntek megtalálására, hogy ha már reményt nem tud, egy-egy megtalált holttesttel legalább nyugalmat és békét adhasson a kétségek közt tengődő családtagoknak. Már épp csak mennybe nem megy ez az asszony az önzetlen jótetteiért, amikor egy nap becsönget a régóta halottnak hitt múlt.
Nem túl elegáns katasztrófaturistaként beülni egy filmre, és nem is szívesen vallanánk ezt be, hacsak nem tanulságként. Mert ettől a filmtől, ezekkel a címszavakkal az ember nem sok jóra számít – vagy inkább épp azt reméli, hogy évekig példálózhat majd vele, mondván attól, hogy egy film fontos témát boncolgat, még lehet csapnivaló. Ám ebben az esetben a néző már az első fél órában kényelmetlenül ficereghet a székében, mert érzi, hogy negatív prekoncepcióját, akár egy kedvenc kihízott farmert, nem biztos, hogy fel fogja tudni húzni a filmre.
Ez a musical ugyanis a filmkészítés állatorvosi lova is lehetne – de nyargal! Annyi mindenbe bukhatott volna bele: a vad alapötletbe, ami inkább rossz Móricka viccnek, semmint érzékeny dráma premisszájának hangzik; hogy az alkotó olyannal akarja reprezentálni a transz nőket, aki életek százait oltotta ki; esetleg abba, hogy teljesen életszerűtlen karakterívben mozgatja a főhősét; netán az eltáncolt politikai kritikába. De nem bukott bele egyikbe sem, az Emilia Pérez ha nem is ezekért, de ezek ellenére is működik, legalábbis filmélményként.
Hogy kiáltványként, reprezentációként mennyire, az már más kérdés, ám mivel százával marasztaljuk el azon alkotásokat, ahol a szándék ugyan tiszta és nemes, ám filmként csapnivalóak, a fair play jegyében az üzenetében csorba, filmként viszont működő darabokat illik értékelnünk. Márpedig ez a két óra izgalommal, aggódással és többnyire jól időzített nevetésekkel telik, a dalok nagy része is működik. És ha mást nem is tudunk átélni belőle, azt talán igen, hogy itt egy férfi, aki mindenáron nővé szeretne válni, mert az számára gyengédséget, finomságot és megéletlen érzelmeket hozna el, miközben egy nő (Rita) éppen levetkőzné ezen attribútumait, hogy a szakmájában érvényesülni tudjon.
Persze, mivel még feminista filmhez képest is extrémen kevés (értsd: csupán néhány percnyi) a férfi jelenlét a vásznon, így különösen a férfi nézőknek a szokottnál is hamarabb fulladhat érdektelenségbe a dolog. De most, hogy az Egyesült Államokban a film megjelenésével nagyjából egyszerre tiltják be a transz nemet, ezt a sztorit úgy is értelmezhetik az unatkozók, hogy egy kartell vezetője új arcot és testet csináltat magának inkognitó gyanánt, innen nézve pedig tulajdonképpen egy vad, zenés Ál/Arc parafrázist kapnak.
A metamodern érában gengszterfilmet önreflexió vagy legalább finom műfajparódia nélkül nemhogy nem érdemes készíteni, de egyenesen őrültség. Hogy Jacques Audiard azt gondolta, ez a történet musicalként működni fog, az azt bizonyítja, hogy a rendező legalább olyan elvakultan nagyravágyó, mint a főhőse, de sokat el is bír.
A film kiemelten fontos (és jól sikerült) száma Rita és a műtétre felkért orvos párbeszéde, melyben utóbbi azt állítja, Manitasnak először a gondolkodásán, hozzáállásán kellene javítania, mert addig valódi változás nem lesz elérhető. A filmben viszont végül a kartellvezérnek nem csak a teste és a hangja, de a teljes személyisége is alapjaiban változik meg attól, hogy nő lesz – a transz közösség épp ezért marasztalja el leginkább a filmet, hiszen ez pont ellenkezője annak, amit ők megélnek. Esetükben ugyanis a személyiség az egyetlen, ami a kezdetektől ugyanaz, csak a testük vágyik más, ehhez illő formába. De végülis az ő igazuk sem csorbul, a doktornak ugyanis igaza lesz: amikor Emilia korábbi önmagától teljesen eltávolodva már épp Jézusként váltaná meg a világot – de legalábbis a nyomorgó Mexikót –, a film 21-re lapot húz és bebizonyítja, hogy Dashikit kiveheted a gettóból, de a gettót nem viheted ki Dashikiből. Emilia odaadja idejét, pénzét, még a szívét is, ha kell, de amikor arról van szó, ami valóban számít neki, kérlelhetetlenül előbújik belőle, amit addig – immáron tudjuk – csak rejtegetett.
Ezzel a film nem csak tárgyalt témájára reagál becsülendő örkritikával, hanem a valóságra is. Az Emilia Pérez a 13 Oscar-jelölése után a főszereplő körül kialakult botrány ugyanis komoly iróniával bizonyítja, hogy énekelhetünk itt változásról, eltáncolhatjuk a szebb jövőt, a sötét múlttól nincs az a nemátalakító műtét, ami megtisztíthatna.
