tévésorozat

Kaos

Visszhang

A görög mitológia a mai napig vonzza a nézőket, s a Netflix szériája, ha nem is a legjobb, de talán a leglátványosabb darabja a felhozatalnak.

Zeusz, a megalomániás őrült egyszer csak félteni kezdi mindenhatóságát, lévén a halandók odalent összepiszkítják a róla állított emlékművet, a felesége pórázon rángatja, ráadásul még ráncosodik is. Számos (inkább számtalan) gyermeke közül csupán egy nyitja rá az Olümposz ajtaját, a jó Dionüszosz, aki nagyon szeretne feljebb lépni a családi bizniszben, hogy a mámor felügyelete helyett valami komolyabb isteni pozíciót szerezzen, de a Papa nem engedi. Így akad össze a szerelmét gyászoló Orpheusszal, akivel talán meg tudják dönteni az al- és felvilág abszolutizmusát.

Jeff Goldblum, úgy tűnik, annyira rákapott a pszichopata pojáca isten szerepére a Thor: Ragnarökben, hogy újra kedve támadt elmerülni végtelen önmagában – ki hibáztatná. A sorozat ötletes elemek hadával igyekszik a nézőt magához láncolni, félsikerrel: az ajándékot rejtő trójai müzli, a drogkereső Kerberoszok és Goldblum imádnivaló majomkodása elég ahhoz, hogy a modernizált adaptációra ne egyből unjunk rá. A végtelenségig azonban nem tudja fenntartani az érdeklődést, a problémát pedig az is mélyíti, hogy a széria képtelen eldönteni, hogy dramedy vagy „comedra” akar-e lenni. A vígjátéki és drámai elemek rossz arányban és ritmusban érkeznek, ami a sztori gyengeségén sem segít sokat. Persze a téma rajongóinak kellő csiklandozást nyújthat a produkció az adaptált elemek és a korabeli celebek felismerésének örömével.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.