Zeusz, a megalomániás őrült egyszer csak félteni kezdi mindenhatóságát, lévén a halandók odalent összepiszkítják a róla állított emlékművet, a felesége pórázon rángatja, ráadásul még ráncosodik is. Számos (inkább számtalan) gyermeke közül csupán egy nyitja rá az Olümposz ajtaját, a jó Dionüszosz, aki nagyon szeretne feljebb lépni a családi bizniszben, hogy a mámor felügyelete helyett valami komolyabb isteni pozíciót szerezzen, de a Papa nem engedi. Így akad össze a szerelmét gyászoló Orpheusszal, akivel talán meg tudják dönteni az al- és felvilág abszolutizmusát.
Jeff Goldblum, úgy tűnik, annyira rákapott a pszichopata pojáca isten szerepére a Thor: Ragnarökben, hogy újra kedve támadt elmerülni végtelen önmagában – ki hibáztatná. A sorozat ötletes elemek hadával igyekszik a nézőt magához láncolni, félsikerrel: az ajándékot rejtő trójai müzli, a drogkereső Kerberoszok és Goldblum imádnivaló majomkodása elég ahhoz, hogy a modernizált adaptációra ne egyből unjunk rá. A végtelenségig azonban nem tudja fenntartani az érdeklődést, a problémát pedig az is mélyíti, hogy a széria képtelen eldönteni, hogy dramedy vagy „comedra” akar-e lenni. A vígjátéki és drámai elemek rossz arányban és ritmusban érkeznek, ami a sztori gyengeségén sem segít sokat. Persze a téma rajongóinak kellő csiklandozást nyújthat a produkció az adaptált elemek és a korabeli celebek felismerésének örömével.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
