Innentől pedig már csak az ízlésen múlik, hogy az elkészült művel pusztán szemérmetlen érzelemgenerálás lesz-e a cél, vagy ezen túlmutató értékeket is terveznek bele. A színészként és forgatókönyvíróként ismert Claudio Bisio első rendezésében receptből dolgozik ugyan, de mértéktartóan.
A második világháború már javában zajlik, ám a gyerekekhez még nem ért el a hír, hogy gyűlölni kell egymást, így egy olasz felső vezető fia, egy árja-zsidó, de még egy árva kislány is megfér a grundon, ahonnan csúzlikkal és fapuskákkal lődözik a felettük röpködő bombázókat. Egy napon a zsidó fiút elviszik, ezért a három kis bajtársa megszökik otthonról, hogy a vonat nyomát követve megtalálják a barátjukat, és elmondják a németeknek: véletlenül rossz zsidót hoztak el, mert az övék nem olyan…
Nos, könnyen látható, milyen csapdákat állít a már címében is keserédes Amikor utoljára gyerekek voltunk, hiszen csupán egy (néhol kissé elvékonyodó) sztoriréteggel vonja be a kiásott vermet. A néző tulajdonképpen – akárcsak egy gyerekkel tenné – maximum eljátssza, hogy nem látja azt, de még így is, a vígjátéki eszközök ellenére is viszonylag mélyre tud pottyanni az érzelmi gödörben. Gyermeki nézőpontból még a szokásosnál is érthetetlenebbnek és kegyetlenebbnek tűnnek a háború borzalmai, ám a film csak hárítva, gyermeteg poénok álcája mögül kilesve enged odanéznünk a „rossz részeknél”. Jól is van ez így.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
