A végén már dől az állólámpa, szakad a függöny, habzik a gyerek szája, de nem lehet mást csinálni, mint imádni a produkciót, mert annyi tettetett hahota után végre őszintén tudunk borulni a nevetéstől. Éppen ez történik a Deadpoollal, Ryan Reynolds rátalálva a saját hangjára, a nehezen kiharcolt első résszel olyan nagy reakciót váltott ki, hogy azóta is hajszolja ugyanazt az őrületet. Sosem látott sikerrel.
A történet leírásával nem érdemes sokat vesződni, a készítők sem tették, ám sztori nélkül csak skitek sorozata lenne, azért meg mégis nehéz mozijegyárat kérni, így végül kapunk egy mirelit cselekménykeretet. A morálisan megkérdőjelezhető antihősnek össze kell szednie magát, hogy helyt tudjon állni az embert próbáló küldetésen, de vajon képes-e rá, vagy ezt is elszúrja, mint annyi mindent életében? A tét természetesen a világ megmentése, a motiváció pedig a szeretet. Mi más? A Marvel-univerzum technikai nehézségeinek leküzdését a Loki című sorozatból ismert időugráló rendszer, a TVA biztosítja, így immáron sem tér, sem idő, és – Deadpoolt ismerve – a józan ész láncai sem kötik a filmet. Bár veszett omnipotens lényekkel kell megküzdenie, a legnagyobb harcot mégis önmagával vívja, ebben azonban segítségére lesz ezúttal egy másik morálisan megkérdőjelezhető antihős is, akihez egy filmtörténelmi jelentőségű hullagyalázás vezet.
Mindenkit halomra ölő harcjelenet Madonna dalára, forgalmazó roasting, Rozsomák ikonikus szopóálarccal (és pocsék új hanggal), elszórt konkurenciagyalázás, nosztalgia trip, Mad Max-verzum, futottak még parádé, mocskos szájú, kigyúrt testű szuperhősök és Britannia legocsmányabb kutyája. Stíluspornó áriák sora ez, vagy, ha úgy tetszik, a filmművészet ezennel végleg gyökeret eresztő új ága, a mémfilm.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
