Nő a tóban

Egy fekete nő, akinek lenne mit mondania, de nem beszélhet és egy zsidó asszony, aki ugyan szót emelhet (mert ez itt most épp a 60-as évek Amerikája), de nincs igazán saját hangja.

Az egyik meghal, a másik nyomozni kezd utána, hogy végül magára találjon rá. Micsoda ellentétekbe szőtt hasonlóságok, hasonlóságokba gabalyodó ellentétek… hogy ez a történet képernyőre született, annak az Apple TV a megmondhatója – más se nagyon.

„Amíg az oroszlán meg nem tanul írni, minden történet a vadászt dicsőíti.” Ezzel a mondattal nyit a sorozat, a néző pedig máris ráharap a szépen csillogó horogra, remélve, hogy ezúttal nem csak egy újabb, miniszériára nyújtott kiáltványt fognak lenyomni a torkán. Van okunk bizakodni, hiszen a közelmúltban például az Eric is bizonyította, hogy igenis lehet még szervesen foglalkozni az elidegenítésig nyúzott társadalmi kérdésekkel, ráadásul Natalie Portman és Moses Ingram jelenléte is okot adhat a tenyerünk izgatott dörzsölésére.

A látvány indokoltan felkavaró, a képi világ épp olyan fojtogató, amilyen Baltimore lehetett e tájt egy színes bőrű nő számára, a történet – lévén, hogy az adaptált regény valós eseményeket dolgoz fel – valamelyest adott, és a didaxis elkerülésének vádja sem érheti a készítőket. De a kivetettségben összekapaszkodó, egymást a vízből ki- (és be-) rántó női sorsok még így is olyan biztonsági játék hatását keltik, amilyenből már túl sokat láttunk. A Nő a tóban a feketére, a pirosra, de még a zöld filc­asztalra is tesz tétet, így tulajdonképpen nyert ügye van. Ha ez az.