Valóban. Korunk társadalmi struktúrái nem csúcsosodnak forradalmakba, azt sem tudjuk, melyik felkelés mögé kéne beállnunk. Ha a klímaváltozás elleni tüntetésre elmegyünk fél 7-re, 8-ra már ott tudunk lenni a családi erőszakosoknál, de korán le kell lépni (a biciklis opció tehát ugrott, csak meg ne tudják a klímások), mert Japánnal van konferencia másnap. A munkahelyünket meg nem lehet otthagyni, hiszen a család büszke ránk, mi vagyunk az egyetlenek az unokák közül, akik a bölcsészdiploma ellenére is saját albérletbe tudtak költözni. Akárcsak az álmainkat, a lázadásainkat is egyedül éljük meg, azon verve le az egész nyamvadt generációs szorongásunkat, akit elérünk: magunkon.
A Donkihóte-projekt főhőse is ebből a fojtogató miliőből menekül – mint oly’ sokan, akiknek a nehéz drogok nem hozzáférhetők – a videójátékba. A Cervantes művét több száz évvel későbbre helyező darab sokkal kevesebbet változott, mint azt bevallani szeretnénk. Hősünk megígérte, hogy be fogja fizetni a villanyszámlát, márpedig, ha ő ezt mondja, akkor valószínű, hogy meg is teszi. De előtte még játszik egyet, ennyi megengedhető, hiszen most veszítette el a munkáját, borzalmas főnöke pedig ellopta tőle az évek óta dédelgetett, korszakalkotó tervét az online oktatásról. A valóság azonban hamar befurakszik a világába. Megérkezik a barátnője, aki láthatóan nem először fejezi ki elégedetlenségét a „felnőni képtelen” férfival szemben. Ha mindez nem lenne elég, a lány ráadásul terhes… Hősünk tehát válaszút elé érkezik, vajon szembenéz-e a való világgal és beáll a megtört kisemberek sorába, vagy nagy lesz ott, ahol még lehet nagy: a képzeletében.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
