László Ferenc

A választási csatározások rendre tartogatnak meglepetéseket a résztvevők és a jámbor megfigyelők számára egyaránt. Ám hogy egy kampány hajrájában bizonytalanná váljon a szavazás dátuma, s hogy a legdühödtebb viták a szavazólapok külalakja körül dúljanak, az alkalmasint még az oly szeszélyes pártpolitikával megáldott Olaszországban is példátlan fejleménynek látszik.

Az ismerősség, mi több, az otthonosság lakályos érzete lengi be, s vonja egyetlen közösségbe a színpadot s a nézőteret az Operettszínház új produkciójában. Az Abigél ugyanis, ez az emberségre okító, s a bakfisromantikát antifasiszta detektívtörténettel elegyítő nevelődési leányregény meghitt ismerősünk, s a Nagy Könyv című szavazójáték óta bizonyítottnak tekinthető a tény, miszerint az árkodi Matula kakaóillatú, kálvinista belvilága olyan kulturális közkincs, amelyre különösebb kockázat nélkül bazírozható zenés színházi mű. Csakhogy korántsem pusztán Szabó Magda regényalapja (illetve, hogy őszintén szóljunk: a legendás tévéváltozat) ébreszti fel az újdonat musical nézőiben a többedik találkozás érzését, s persze még kevésbé az lankasztja olykor bizony fásult randevúvá e színházi estét. Mert ezt a musicalt már valóban sokadszor látjuk: Kocsák Tibor zenéje kísértetiesen emlékeztet saját korábbi színpadi műveire, a karakterbetétek, a sokadalmas tömegjelenetek zenéje éppúgy nélkülözi a meglepetéseket, akárcsak a mű egy-két, vitán felül slágergyanús száma. Még a legsikerültebb dal, a Vitay Georginának juttatott "Nincsenek csodák" sem kivétel a mondottak hatálya alól, hiszen e szám dallamvezetése és harmonizálása olyannyira kitaposott ösvényen halad a biztos hatás felé, hogy a processzusban helye se lenne tán a zeneszerzői originalitásnak.

Tartózkodó várakozás előzte meg Pfitzner 1917-es keltezésű, legsikeresebb operájának megkésett magyarországi bemutatóját, hiszen a XVI. századi egyházzene óriását címszereplővé avató mű emberes terjedelme éppúgy kimerítő mulatságot ígért, akárcsak az a megannyi, lopva fellapozott operakalauz, amelyekből a műfaj vájtfülűi próbálták kiolvasni a rájuk váró élmény esztétikai minéműségét. Ám az aggodalom megalapozatlannak bizonyult: a Giovanni Pierluigi da Palestrináról (vagy inkább ürügyén) megírt opera ugyanis, bár zenei világa nem mentes a hipertrófiától, egykönnyen befogadható késő romantikus muzsika, ha tetszik, a "romantikus opera halotti éneke", amint Thomas Mann fogalmazott.

A Zichy grófok családjában nem volt ritkaság a művészi tehetség. Akadt közöttük történelmi drámák szerzője (Antal), félkarú zongoraművész, zeneszerző és dühödt Mahler-zaklató (Géza), s persze találunk festőket (Mihály mellett még egy szolidabb képességű Istvánt), de még virágkötő művészt is (Szonja). Ám hogy az egyik grófi sarj a múlt század harmincas éveiben erotikus regények írására adta a fejét, még így is figyelemre méltó tény, s nem kétséges, gróf Zichy Tivadarnak kijár egy fejezet sorozatunkból.

Idén hatvanesztendős a Kossuth-díj. A következőkben az eredetileg babérkoszorút formázó tekintélyes dekoráció alapítását és adományozásának első évtizedét idézzük fel. Az alkotómunka kiválóságait: hídverőktől a gyorsfalazókig.

Sziporkázó szellemű, súlyos tehetség volt, s mint derűs óriáscsecsemő jó pár éven át egy ország kedvenc tömeg-szórakoztatójaként működött. Életével igazolta tételét, miszerint az ember valódi műfaja önmaga, s alighanem ez a magyarázata annak is, hogy pályaképe nagy művek hiányában is méltán kiérdemli figyelmünket.

Az Olaszországot 2006 májusa óta kormányzó balközép koalíció a múlt héten két bizalmi szavazásból csak egyet úszott meg. A szenátusi többség elvesztése után Romano Prodi benyújtotta lemondását; a jelek szerint ezúttal nem egy kedélyesen obligát olasz kormányválsággal van dolgunk.

2008 a Nyugat centenáriumi emlékéve, ilyesformán a közeljövőben számos rendezvény és publikáció idézi majd a hazai modernség emblematikus irodalmi folyóiratát.

Elődeit kegyeletesen tisztelő sajtómunkás amennyiben a honi nemiség történetét kutatja, semmiképp sem hagyhatja említetlenül a legelső magyar erotikus újság, a Pikáns Lapok rövid, ám dicsteljes működését. Ezúttal hát e harmatosan zsenge sajtóorgánumról lesz szó cikkemben, a hetilapról, amely 1883-ban, azaz éppen százhuszonöt esztendeje látott először nyomdafestéket. Méghozzá roppant figyelemreméltó módon, hiszen azt a korszakot Magyarországon szintúgy a viktoriánus álszemérem dominálta, mint az angolszász világban.

Körmendi János igazán jól tudta, hogy "nincs kis szerep". Pár mondatos epizódszerepek, lesajnált villámtréfák és vérbő bohózati karakteralakítások igazolták magas színészi rangját, s általa a színpadi lét egyik vastörvényét: a színpadon mindenkor az győz, aki birtokába veszi a nézők teljes figyelmét. Hát ő nem volt rest erre!

Tevékeny irodalmi mindenes volt, egyszersmind megtestesült anekdotafigura. Változatos és elegyes életműve szinte kegyeletsértő gyorsasággal merült feledésbe, ám jellegzetes alakja máig emlékezetes. Õ volt a közkedvelt, korpulens Gráci, a megrögzött hipochonder, akinek méltatlanul rövid élet jutott.

Amikor a lelkesült beharangozókban a százkét esztendős remekmű megifjításáról olvastunk, már sejthettük, hogy a balvégzet sújtó keze ezúttal megtalálja Lehár örökbecsű nagyoperettjét. Hiszen miért is kellene felfrissíteni, életre pofozni egy klasszikust, amely mindmáig őrzi üdeségét, frivol humorát, a nagy Mahlert is valcerozásra csábító melódiáinak derűs önfeledtségét?