Romano Prodi sokpárti balközép kormánykoalíciójának januári felbomlása s a törvényhozás két házának februári feloszlatása óta az olasz politikai élet mindahány szereplője az április 13-14-én esedékes előre hozott választások eredményétől várja a kusza belpolitikai helyzet rendeződését. Silvio Berlusconi ismételt kormányra kerülését, a baloldal a megújulás s a kényszeres szövetségekkel való leszámolás tiszta örömét, a kis pártok tömkelege az életben maradást, míg az üzleti körök jó része a nagykoalíció kikényszerítését reméli e kettős dátumtól. A múlt hét óta azonban némi kétely felhőzi e reménybeli korszakhatár napjait, miután április 2-án a bíróság helyt adott az egyik, a választási procedúrából eladdig kirekesztett kereszténydemokrata utódpárt keresetének. A történelmi Kereszténydemokrata Párt (DC) nevét és jelképeit magának követelő törpealakulatot ugyanis korábban - épp a név- és szimbólumazonosság okán - nem regisztrálták, s Giuseppe Pizza pártja a kedvező ítélet birtokában immár a minden politikai tömörülést egyként megillető 30 napos választási kampányát hiányolja. A méltánytalanság, amint azt az ügyvezető kormány belügyminisztere, a volt kormányfő, Giuliano Amato a legkomolyabban felvetette, egy 15 napos halasztással lenne orvosolható, viszont e prolongálás az alkotmány azon passzusával ütközne, mely szerint a választásokat a törvényhozás feloszlatását követő 70 napon belül kell megejteni, azaz legkésőbb április 16-ig. Noha Pizza pártja a jobboldal szövetségese, Berlusconi tragikus fejleménynek ítélné a halasztást, ami az utolsó publikus közvélemény-kutatási eredmények, a lassanként morzsolódó jobboldali előny ismeretében érthető reakció a türelem szép erényében nem jeleskedő Lovag részéről. Döntés lapzártánk után, kedden várható.
Az egészen április elejéig meglepően békés és konszolidált kampány nem csak a Pizza kereszténydemokrata pártja körül kipattant viták miatt vált hisztérikussá a múlt hét végére. Mert miközben a külföldön élő olaszok már nagyban szavaznak, több pártvezér is indulatosan kifakadt a szavazólapok láttán. Berlusconi és valamennyi szövetségese, de a baloldallal közösen induló Antonio Di Pietro, a Tiszta Kezek egykori legendás nyomozóügyésze is veszélyesen félreérthetőnek ítéli a szimbólumoktól és listáktól hemzsegő brosúrát, s mindannyian a jóhiszemű szavazatok tömeges érvénytelenítésétől tartanak. Az Északi Liga vezére, a vérmes természetű Umberto Bossi új szavazólapokat követel, a római gazfickók disznóságát emlegeti, s retorikai fordulatai között már a fegyverek megragadása is fölbukkant.
Bár az olasz politikai élet hosszú évek óta a választási törvény reformját csócsálja, s jórészt e kérdés robbantotta szét Prodi kormányát is, az esedékes választásokon minden a már megszokott rend szerint zajlik. A szigorúan proporcionális választási rendszer, mely életben tartja a csak egy-két régióban egzisztáló kis pártokat, ezúttal sem ígér fölényes győzelmet és kényelmes többséget senkinek. Mert jóllehet Berlusconi széles pártszövetsége (Il Popolo della Liberta, Lega Nord, Movimento per l'Autonomia, Democrazia Christiana) nagy eséllyel megszerzi az alsóházi többséget, a szenátusban egykönynyen szűkösnek bizonyulhat a jobboldali majoritás. A balközép mindenesetre előremenekült, s a kormánykoalíciót zátonyra futtató radikális és szélbali pártok nélkül vágott neki a kampánynak, s bár e taktika rövid távon roppant kockázatosnak tetszik, a Walter Veltroni fősége alatt harcoló Demokrata Párt szemre valóban a megújulás esélyét kínálja. A korábban miniszterelnök-helyettesként, majd Róma polgármestereként ügyködő 52 éves politikus mint ifjúkommunista kezdte pályafutását, s a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján komoly érdemeket szerzett a Kommunista Párt szociáldemokratává fazonírozásával. Az utolsó években Róma ügyeinek rendbetétele mellett a balközép koalíció hátországát szervezte, s valóságos élharcosa volt a hamvába holt választási reformnak. A Prodihoz hasonlóan tanáros küllemű, ám nálánál jóval gyakorlatiasabb Veltroni, aki a kilencvenes években már publikált egy könyvet
"Berlusconi és én"
címmel, most a 71 esztendős Lovag kihívójaként kapott bizonyítási lehetőséget. S nem is teljesít rosszul: Barack Obama egyik első európai népszerűsítője az amerikai elnökjelölt szlogenjének ("Yes We Can") honosított változatával ("Si puo fare") kampányol, s a felmérések szerint sikerrel hódítja el a baloldali kis pártok szavazóit, s még Berlusconi rovására is gyarapítja táborát.
A másik vezér, a jelenleg nyerésre álló Berlusconi mindazonáltal nyugodtnak mutatja magát, a "szép szavak baloldaláról" beszél, s méltatja Veltroni retorikai képességeit. Mi több, ironizálva programjaik hasonlóságát emlegeti ("Veltroni álláspontja sok kérdésben olyannyira közelít az enyémhez, hogy már szinte egy platformon állunk"), s ebben a megállapításban nem kevés igazság rejlik. A két nagy tömörülés ugyanis valóban felettébb hasonló programmal vágott neki a választási kampánynak, s az oktatási, munka- és adóügyi reformok, a jóléti rendszer átszabása, valamint az infrastruktúra fejlesztése egyként szerepel célkitűzéseik között. A legnagyobb ellentétet ezúttal az "idegenek" kérdése jelenti, s itt korántsem csak a Berlusconi által már rég élvvel emlegetett illegális bevándorlók bűncselekményeire vagy a kereszténydemokrata Casini vesszőparipájára, az idegen ajkú és fenyegető muszlim tömegre gondolhatunk, hanem az olasz légitársaság, az Alitalia várható eladásának ügyére (ha tetszik: francia kézre kerülésének botrányára) is, amely az utóbbi napokban zajos tiltakozást váltott ki a jobboldalon. Berlusconi, odahagyva gazdasági liberalizmusának alapelveit, a nemzeti érdek végzetes sérelméről beszél, s nyomatékosan óv az AirFrance-KLM ajánlatának elfogadásától.
Mégis, ha a választási matematika nem produkál egyértelmű győztest, akkor a jelek szerint végső soron mindkét pártvezér ráadná a fejét egy nagykoalícióra. A gazdasági körök, s a külföldi megfigyelők tekintélyes hányada látna üdvösnek egy ilyen, az előzmények ismeretében bízvást faramucinak ítélhető fejleményt, hiszen így a fájdalmas döntések meghozatalára s a huzamos recesszióban leledző olasz gazdaság rendbetételére is nagyobb esély kínálkozna. S ha ez önmagában nem lenne eléggé csábító kilátás a politikusok számára, hát a két nagy párt egykönnyen megszavazhatná az új választási törvényt, s ilyesformán végleg kigolyózhatná a törvényhozásból a mostanáig vígan burjánzó törpe revolverpártokat. És nem egy baloldali véleményformáló e választási törvény elfogadtatásáért nemhogy a sátánnal, de akár még Silvio Berlusconival is összefogna.
