Amikor a lelkesült beharangozókban a százkét esztendős remekmű megifjításáról olvastunk, már sejthettük, hogy a balvégzet sújtó keze ezúttal megtalálja Lehár örökbecsű nagyoperettjét. Hiszen miért is kellene felfrissíteni, életre pofozni egy klasszikust, amely mindmáig őrzi üdeségét, frivol humorát, a nagy Mahlert is valcerozásra csábító melódiáinak derűs önfeledtségét? A szándékolt szívmasszázs itt csak árthat, véltük, s fájdalom, ártott is: az Operettszínház új bemutatója - mégoly diplomatikusan fogalmazva is - kudarc, s alkalmasint még néminemű válságtünetekről is szólnunk kell az előadás kapcsán. Az már a Párizsi élet premierjén kiderült, hogy Béres Attila rendező stílusérzéke olykor döccen egyet, ám a színpadi deklasszálódás ezúttal vészes méreteket öltött. Igaz, a dicső mű eredetileg is részben egy pórias balkáni államocska, Pontevedro párizsi követségén játszódik: itt szövetkezik az államcsődben leledző ország diplomáciai kara a dúsgazdag címszereplő behálózására, s ezen az állomáshelyen piheni ki a párizsi éjszaka fáradalmait a szép Glavari Hanna régi-új szerelmese, a lump Danilovics Daniló. A pontevedrói fiókdiplomaták kisszerűsége, esélytelen feszelgése ilyeténképp rendjén való lenne, csakhogy ez estén szinte az egész produkcióra reáborult az esett stílustalanság és a vidékiesség árnya. Hiába a drága kosztüm és a költséges díszlet (Füzér Anni, illetve Daróczi Sándor munkája), ha a látvány mégis szegényes és kínos: a Kaviár és lencse előadásainak megszokott koldusurizálása találkozott itt a nyolcvanas évek magyar revüműsorainak ruhatárával, védett korú balett-táncosok évtizedek múltán is csetlő-botló karénekesekkel, a füzérégők sora a díszes csillárokkal, s persze a színpadra hömpölyögtetett szárazjéggel.
A rendezői ötletek ez alkalommal az oly kívánatos rostálás nélkül érték meg a bemutató napját: a színpad oldalába telepített mini-telefonközpont szolid és erőszakolt funkcióját betöltve majd' két felvonáson át árválkodott, a második-harmadik felvonás egy kisebbfajta szajnai óceánjáró hajóra települt (sikerrel aláásva a dramaturgiailag és zeneileg egyaránt fontos Pavillon-motívumot), s a meseszép Vilja-dalt egy hajóhídon énekelte Hanna, némi szilaj matróztánctól és szenvelgő balettezéstől keretezve. Az államcsődöt érzékeltetendő a követségi táviratok hosszú pénztárszalagok formájában kerültek a közönség elé, s a férfi szereplők pezsgősládákkal szerencsétlenkedve zengték dalukat az asszonyi nem kiismerhetetlenségéről. Az átíró Ari-Nagy Barbara dicséretes módon nem irtott ki minden humort a dalszövegekből, s a diplomáciai testület dialógusaiba sikerrel csempészett egy-egy időszerűen szellemes fordulatot. Ám tevékenysége ezzel együtt is elégületlenséget ébresztett, hiszen Léon és Stein patent-librettójába belekontárkodva jócskán megterhelte az operett billenékeny dramaturgiáját.
Az átírások elsősorban egyes szerepek kiterjesztését, illetve egy vadonatúj szerep kreálását célozták, s itt már nem annyira szimpla melléfogásokról, mint inkább komoly válságtünetekről kell említést tennünk. Még az a kisebbik probléma, hogy a darabba beillesztettek egy szerepet Lehoczky Zsuzsa (illetve a második szereposztásban: Oszvald Marika) számára, hiszen legyen bár mégoly forszírozott az örökifjú szubrett ünnepeltetése, Lehoczky még a kelléktolókocsiban táncoltatva is ismeri a műfajt, annak lehetőségeit és követelményeit. Ellenben az ifjú szubrettek és táncoskomikusok szerepduzzasztása már gyászos eredményre vezetett: Kékkovács Mara és Peller Anna még csak-csak elboldogult szerepével, ámde Peller Károly és a tehetséges Kerényi Miklós Máté ezúttal szinte fájt a színpadnak. Nemzedékük szemmel láthatóan a cukros műmosollyal, a természetellenes gesztusokkal, a hebehurgya rohangászással, vagy legjobb esetben a tánc akrobatikus és erőelemeivel azonosítja az operettet, s a rendezés a jelek szerint nem is kívánta eloszlatni eme bús félreértésüket. Kivételt legfeljebb a slemil követségi írnok-mindenes, Nyegus alakítója, a musicalcsillag Szabó P. Szilveszter jelentett, aki mintha megsejtette volna, hogy az operettjátszás és az emberábrázolás nem egymást kizáró fogalmak.
Bonvivánfronton is merőben problematikusnak bizonyult A víg özvegy új bemutatója: a Danilót játszó Dániel Gábor hangja kielégítő volt ugyan, ám szerepformálása helyenként a Karinthy-paródia Túri Daniját idézte, s habár a sercintést és a műtájszólást szerencsésen mellőzte, jobb párizsi orfeumban azért aligha üthetett volna tanyát. A másodbonviván, Rosillon alakítója, Vadász Zsolt kínosan előnytelen jelmezében és színészi eszközök hiányában kevés kellemes pillanatot szerzett közönsége számára. Nagyobb örömünk telt Kalocsai Zsuzsában, aki nemcsak szépen (bár némiképp sérülékeny hangon) énekelt, de ezúttal is felmutatott valamit a nagy primadonnák - korántsem műfajidegen - józan tárgyszerűségéből, s szinte ridegen ökonomikus szerepformálásából. Mindazonáltal valódi színházat ezen az estén mégis kizárólag Haumann Péter játszott, jóllehet a felszarvazott pontevedrói nagykövet szerepében semmi olyasmit nem művelt a színpadon, amit ne láttunk volna tőle akár ezerszer is, bohózatban és musicalben egyaránt. Üzembiztos lazzijai, ismerős grimaszai és tódításai mégis eleven figurává tették a diplomáciai pályára vetődött kedves ökröt, s hozzá Haumann még a tapsrendben, immár félig civilként álldogálva is jóval figyelemreméltóbb jelenségnek tetszett, mint a táncos svédtornamutatványokat bonyolító energikus ifjú gárda.
Budapesti Operettszínház, december 13.
