2008 a Nyugat centenáriumi emlékéve, ilyesformán a közeljövőben számos rendezvény és publikáció idézi majd a hazai modernség emblematikus irodalmi folyóiratát.
*
Magyar Narancs: A köztudatban a Nyugat páratlan tüneményként él: említése szinte egyet jelent a korabeli magyar irodalom maradandó értékeivel, s még a korszak irodalmárait is ehhez a folyóirathoz kapcsolva szokás nemzedékekre osztani. A kurrens irodalomtörténeti kutatások mennyiben árnyalják ezt az értékelést?
Angyalosi Gergely: Anélkül, hogy ezzel a Nyugat valóban korszakos jelentőségét elvitatnánk, az megállapítható, hogy ebben a közkeletű, tételmondatokra egyszerűsített értékelésben igen sok a torzító, teleologikusan felnagyító mozzanat. Ilyen például az előzmények kérdése, mert azt ugyan korábban is számon tartotta az irodalomtörténet, hogy a Nyugatnak léteztek komoly előzményei (Kiss József lapja, A Hét rendszerint említésre is kerül ilyenkor), ám a kutatás csak újabban látott hozzá a századforduló hatalmas hírlap- és folyóirattermésének feldolgozásához. A századvég novellairodalmának tüzetesebb vizsgálata is jócskán árnyalja a Nyugat előzményeivel vagy éppen forradalmi újszerűségével kapcsolatos nézeteinket.
MN: Érintik ezek a felismerések a Nyugat és a modernség hazai megjelenésének, illetve a Nyugat és a művészet kiküzdött autonómiájának szokott összepárosítását?
AG: Annyiban feltétlenül, hogy tudjuk: már A Hét (egy ízben éppenséggel maga Mikszáth Kálmán) is elutasította például az arisztokrácia beavatkozási kísérleteit az irodalom, a sajtó belügyeibe, még ha ez a konfliktus nem is vált oly elmérgesedetté, mint a Nyugatot ért támadások idején. Öntudatos értelmiségi magatartásra, illetve öntudatos értelmiségi műhely létezésére tehát már korábban, s más orgánumnál is akadt példa. Azt azonban továbbra sem érdemes vitatni, hogy a Nyugat volt az a folyóirat, amely több rövid életű és csekély visszhangot kiváltó, s jelentős részben azonos személyi összetételű kezdeményezést követően az irodalmi és kulturális modernitás megjelenítőjévé vált Magyarországon. Ennek a jelentőségét egyébiránt az sem csökkenti, hogy a Nyugat által képviselt irodalmi és esztétikai nézetek gyakran nem a legfrissebb, hanem akár pár évtizedes múltra visszatekintő európai trendeket követtek, mert ez akkor is hatalmas áttörést jelentett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Nyugat indulását kísérő számtalan támadás és a hivatalosság kitüntető ellenszenve.
MN: Visszatekintve könnyen úgy tűnhet, mintha éppenséggel ez a sok támadás, illetve a kulturális élet progresszív térfelének elfoglalása, eredményes kisajátítása magyarázná a Nyugat példátlan sikerét.
AG: A Nyugat első néhány évét legfeljebb a történelmi távlat torzítása mutatja ilyen simának és diadalmasnak. Nemcsak mert az első világháború kitöréséig igen csekély példányszámban jelent meg a folyóirat (az első évből például alig ötszázas példányszámokról tudunk), s így nagyrészt Hatvany Lajos pénzügyi támogatásán múlott a lap életben maradása. Hanem azért is, mivel a hivatalos irodalom képviselői, a Kisfaludy Társaság, Herczeg Ferenc és társai jó ideig alig tekintették jelentékenyebb csoportosulásnak Ignotusékat, mint mondjuk Kassák Lajos avantgárdjait. Az azonban igaz, hogy Ignotus olykor szinte provokálta a támadásokat, így már rögtön a Nyugat legelső számában, amikor a Fenyő Miksa és Osvát Ernő által kiválasztott folyóiratnevet saját beköszöntő cikkével, a Kelet népével szinte harci jelszóvá formálta. Ignotus állandó vitakészségét egyébiránt számos kortársa és utóbb néhány kutató is némiképp hisztérikusnak ítélte, bár a Nyugatot ért hihetetlenül durva és alpári támadások ismeretében én nem osztom ezt a véleményt. Számos, a Nyugatban publikáló irodalmár pedig, mint a fiatal Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső vagy éppenséggel Krúdy Gyula, jószerivel tudtán és akaratán kívül kényszerült azonosulni a támadott folyóirattal, anélkül, hogy előzőleg bármiképpen is provokálta volna ezt az ellenszenvet.
MN: Ignotus nemcsak a vitákban matadorkodva, a "perzekutor-esztétikával" szemben harcolva szerzett érdemeket, de kritikusként is ugyancsak sokat tett az orgánum nyitottságáért. Ön az egyik tanulmányában idézte is Ignotus kritikusi hitvallását: "Jogom van megállapítani, hogy nem tudta megcsinálni, amit akart. De hogy mit és hogyan akarjon, abba nem szólhatok bele."
AG: Ez a jellegzetesen modern, megengedő kritikusi szemlélet valóban hasznára vált a Nyugatnak. Olyan szerzők publikáltak közös hasábokon, akiknek művészi vagy politikai nézeteik aligha voltak összeegyeztethetőek, s a szerkesztők nem is próbálták hatalmi szóval befolyásolni őket. (A kezdetben szintén a Nyugat szerzőinek sorába tartozó Lukács Györgyöt tán épp ez az engedékenység bosszantotta a leginkább.) Ám ez a szemlélet a későbbiekben is jellemző maradt a Nyugatra, még azután is, hogy az első világháborút követően a társadalmi, politikai környezet éppúgy megváltozott, mint a folyóirat alkotógárdája és irányvonala. Az 1920-as évek elejétől barátságtalanra fordult a politikai klíma, ám a Nyugat befogadta az avantgárd egyes képviselőit, aminthogy a harmincas években teret nyújtott az együttműködésre hajló népi írók, így Erdélyi József és Illyés Gyula számára is. S habár 1929, azaz Osvát öngyilkossága után Babits Mihály mindinkább nyilvánvalóvá tette a folyóirat beilleszkedési, betagozódási szándékát a hivatalos irodalomba, az orgánum mindvégig a fontolva haladó esztéticizmus képviselője maradt.
MN: A megemlékezésekben alighanem sokféle méltatás és vélemény elhangzik majd a Nyugatról. Ön milyen nyitott kérdéseket lát még e témában?
AG: Az utóbbi években sokszínűbbé váltak a Nyugat jelentőségéről megfogalmazott ítéletek. Amíg a marxista irodalomtudomány évtizedeken át Ady "irodalmi hátországaként" tekintett a folyóiratra, s ebben az értelemben beszélt a "Nyugat forradalmáról", addig mára már ezzel éppen ellentétes, az orgánumot jócskán leértékelő vélemények is elhangzanak. Felemlítik az alacsony színvonalú, ma már olvashatatlan lapszámokat, Osvát Ernő szerkesztői balfogásait, a zseniként azonosított féltehetségeket.
MN: Meglehet, ebben rejlik is némi igazság.
AG: Csakhogy ezzel együtt sem csorbítja a Nyugat valódi jelentőségét, amit számos zseniális irodalmári életmű szavatol. Az ilyen kisszerű méricskélésnél amúgy is fontosabbnak érzem azt a kutatómunkát, amit jelenleg az Irodalomtudományi Intézetben végzünk. Az új magyar irodalomtörténeti összefoglalás elkészítése során ugyanis azon fáradozunk, hogy - Michel Foucault "kartográfiai" megközelítéséhez hasonlóan - feltérképezzük a Nyugat korszakának teljes irodalmi-kulturális közegét. Vagyis leszámolva az egymást követő jelenségek haladást szuggeráló modelljével, rekonstruáljuk a kulturális jelenségek és produktumok egymásmellettiségét, kölcsönhatásait, ami alkalmasint a Nyugatról való tudásunkat is gazdagítani fogja.
MN: A Nyugat immár évszázados vonzerejéről tanúskodik az a tény is, hogy időről időre megkísérlik új életre hívni a sikerrel bevezetett nevet.
AG: Az ilyen újrahasznosítási kísérleteket mindig pöffeszkedőnek és szerénytelennek találtam. És persze blődnek is, hisz ugyan mit üzenhet ma az olvasóknak ez a névválasztás? Legfeljebb tán azt, hogy az adott irodalmi folyóirat úgymond a művészi minőségre kívánja helyezni a hangsúlyt, ami manapság már - jórészt épp a Nyugat működésének hála! - általános követelmény, s ezért nem is bír semmiféle megkülönböztető erővel. Elfelejtik, hogy ennek a névnek egyszerűen megismételhetetlen az akusztikája.
