Tartózkodó várakozás előzte meg Pfitzner 1917-es keltezésű, legsikeresebb operájának megkésett magyarországi bemutatóját, hiszen a XVI. századi egyházzene óriását címszereplővé avató mű emberes terjedelme éppúgy kimerítő mulatságot ígért, akárcsak az a megannyi, lopva fellapozott operakalauz, amelyekből a műfaj vájtfülűi próbálták kiolvasni a rájuk váró élmény esztétikai minéműségét. Ám az aggodalom megalapozatlannak bizonyult: a Giovanni Pierluigi da Palestrináról (vagy inkább ürügyén) megírt opera ugyanis, bár zenei világa nem mentes a hipertrófiától, egykönnyen befogadható késő romantikus muzsika, ha tetszik, a "romantikus opera halotti éneke", amint Thomas Mann fogalmazott.
Nemes művészdráma ez, hagyományról és megújulásról, látomással és indulattal, s hozzá a félig-meddig történelmi szüzsé, amely a tridenti zsinaton a polifonikus zene léte körül kipattant vitát örökíti, egyszersmind a politikum metszően gunyoros ábrázolását adja. Ki gondolta volna, hogy a szövegkönyvet is jegyző Pfitzner, ez a derék, ám a parlamentarizmust magasról lesajnáló német nacionalista, az ellenreformációs zsinatolást karikírozó II. felvonással somolygásra fogja késztetni a mélyen demokratikus érzelmű pesti közönséget? Hiába, ez a legkevésbé sem konciliáns tanácskozás, ügyrendi vitáival és napirend előtti felszólalásaival, költségelszámolási aggályaival és kivonulásaival nemcsak ismerősnek tűnt, de ellenállhatatlanul szórakoztatónak is tetszett.
Kovalik Balázs hervadhatatlan érdemeket szerzett ez estén: a MűPa annyi, félbe-szerbe szcenírozott opera-előadása után a kiváló rendező megmutatta, milyen nagyszerű lehetőségeket kínál e terem, ha van hozzá kellő invenció. Áldás volt munkálkodásán, s friss ötletei - egy-két kivétellel (itt főleg az Elektra után újra elővezetett gépfegyveresek diszgusztáló jelenetére kell utalnunk) - remekül működtek. Az első felvonást záró Palestrina-látomás szereplői a nézőtérről adták szólamaikat: a múlt nagy zeneszerzőinek szellemei a földszint széksoraiból keltek éneklésre, míg a három angyali hang az emeleti középerkélyekről intézte Palestrinához szólamát, s intonálta a Marcell pápa miséjének Kyrie-tételét. A megoldás egyszerre bizonyult jólesően színpadiasnak, s lélekemelően szakrálisnak - értelmet adva ezáltal egy unott szóviccnek: mintha mise történt volna. Hasonlóan élményszerűvé vált a második felvonás, a tridenti zsinat nagyjelenete, s bár a háttérben szórtan elhelyezett kivetítők képsorai olykor rájátszottak a jelen időre, a legkülönfélébb papi fövegeket, birétumokat és bíborosi kalapokat viselő gyülekezet elővezetése inkább mintázta a politikum örök ócskaságát, mintsem hogy kínos aktualizálásnak hatott volna.
A Magyar Telekom zenekarát irányító Peskó Zoltán csodálatos munkát végzett e korántsem rutindarab betanítása során, s erőfeszítése, hogy a népes szereplőgárdával és több kórussal kistafírozott mű előadása mindvégig összefogott legyen, teljes sikert aratott. A címszerepet éneklő Francisco Araiza már túl van ugyan pályafutásának fényes delelőjén, ám jól őrzött lírai tenorja és csorbítatlan művészemberi hitele imponálónak bizonyult, s dicséretet érdemel majd' valamennyi szólista, így különösképpen a Palestrina tanítványát éneklő Mester Viktória s a komoly egyháztörténeti alakot, Borromeo kardinálist zengő hősbariton, Peter Weber.
Grandiózus mű, szép este - örömmel kimondjuk rá a zsinati atyák tetszésnyilvánító szavát: placet.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 22.
